Ungváry Zsolt: Van, ami változik és van, ami állandó
Hirdetés
Az Agymenők című amerikai szappanopera főhősei kaliforniai tudósok, fura fizikusok. Háttértévéként használjuk őket odahaza, nem a cselekmény miatt nézzük, a főhősökre nem is filmszereplőkként, inkább afféle házikedvencekként tekintünk. Mások kutyát vagy aranyhalat tartanak, mi Leonardot, Sheldont és Pennyt. Jól lokalizálhatóak, sőt ki lehet őket kapcsolni, és alig fogyasztanak valamit. (Minimális áramot.)
Az egyik jelenetben valamelyik figura felveti, hogy menjenek az IKEÁ-ba húsgolyót enni. Minket megmozgat a probléma, ezek szerint Amerikában is jelen van a svéd áruház vagy csak a fordító poénkodik? Fiam előkapja a telefonját, és Pasadenában – a sorozat karaktereinek lakóhelyén – kettőt is talál.
Jókedvűen nyugtázzuk a sikeres nyomozást, én pedig arra gondolok, vajon 35 éve mi lett volna ebből a legszürreálisabb. Az, hogy a színes, síkképernyős tévém 64-es csatornáján nézek egy amerikai szitkomot? (Feltéve ha a síkképernyő és a szitkom szavakat már ismertem volna.) Vagy az, hogy a fiamnak saját telefonja van (nem, nem a közös családi vezetékesre gondolok, a „Halló, Ungvári lakás, kit keres?” jellegűre), ami ráadásul nem csak gyors beszélgetések lebonyolítására alkalmas (lehetőleg este hat óra után, mert akkor olcsóbb), hanem kideríthető vele pillanatok alatt egy olyan lényeges probléma, mehetnek-e IKEÁ-ba a fikciós fickók.
Azt viszont sejtettem, sőt erősen bíztam benne, hogy lesz fiam. Feleségem, otthonom. A technika, a gazdasági helyzet, a körülmények változnak, a lényeg nem.
Az efféle cikk is, amit a kanapén ülve, hátradőlve, ölemben az aprócska laptopon pötyögök (mert a jólétben kikerekedett hasam miatt az íróasztalnál kényelmetlen lenne), egészen máshogy született volna meg három és fél, négy évtizeddel ezelőtt. Most, ha valaminek közben utána kell nézni, egy kattintással ugyanezen a monitoron már a Google keresőjét nyitom meg, pár másodperc alatt ellenőrzők adatokat, idézeteket, még szinonimákat is kereshetek, a Word pedig kijavítja a helyesírást. Ha befejeztem, e-mail mellékletében már küldöm is a fájlt, írok pár kísérő mondatot (leginkább annyit, hogy küldöm a cikket), aztán néhány órán belül már publikálódik is.
Azelőtt (nem is olyan régen) ez úgy nézett ki, hogy befűztem a papírt az írógépbe, indigóval, kicsit igazgattam, hogy egyenes legyen. Ha melléütöttem, elrontottam, akkor – rövid káromkodás után – vagy a hibajavítóval szerencsétlenkedtem, vagy odasóztam háromszor a megfelelő betűvel. A sor végén csengetett a kocsi, visszatoltam, a leghosszabb mondat közepén betelt a lap, papírcsere, indigó, igazítás, oldalszám… Ha elbizonytalanodtam valamiben, akkor szótár, verseskötet, esetleg felhívtam telefonon valakit. Ha kész, akkor busz-metró-villamos, irány a szerkesztőség. A budapestieknek ez könnyebb, vidékről macerásabb. A New York Palotában – amely előtt most turisták hosszú sorai kígyóznak az elit cukrászdába való bejutásra vágyva – seregnyi lap szerkesztősége működött, akár többet is elintézhetett a szerző egy délelőtt alatt; leadta a kéziratot, és várt. Irodalmi folyóiratnál a novelláról két-három hét múlva küldtek kefelevonatot, azt visszajuttatta az író. Az újság fajtájától függően rövidesen vagy hónapok múlva megjelent, és már vitte is a postás az előfizetőknek, vagy meg lehetett venni a forgalmasabb utcákban minden sarkon, de legalábbis a busz- és villamosmegállókban lévő pavilonoknál. Amikor én kezdtem, a 80-as, 90-es évek fordulóján, ez még így ment. Jobban hasonlított az algoritmus Gutenberg koráéra, mint a maira.
Ezzel együtt a témák, a problémák és a lényeg mit sem változott. Ugyanarról írunk, ugyanarra vágyunk, ugyanattól félünk, mint évezredek óta mindig. A fejlődés mindig csak civilizációs, technikai és külsődleges. A tárgyak, az eszközök modernizálódnak, találmányok születnek, amik kényelmesebbé teszik az életünket, de a lélek legmélyén, a valódi értékeket tekintve az ember ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.
Vezetőkép forrása: Freepik
Hirdetés
