Emlékezzünk ma méltó módon a kommunizmus áldozataira!

Százmillió áldozat, százmillió lélek. Hiába pergett le a veres festék, hiába kezdte ki a rozsda már új korában is a „Sztálin-csillagot”, ahogy Wass Albert regényében is olvashatjuk, s hiába vásik el az idő múlásával az emberség maró savának hatására, ha az éjszaka leple alatt ismét vannak olyanok, akik internacionálét énekelnek a régi-új Marx-szobrok árnyékába. Múltunk sötét árnyai a jelenre vetnek árnyékot. Ezért emlékeznünk és emlékeztetnünk kell az új generációkat a kommunizmus bűneire. A történelem ugyan elrobog felettünk, de a nemzet marad. Marad, mert tud és akar is múltjára emlékezni.

A kommunista, a bolsevik nem vész el, csak átalakul – tudjuk ezt jól, mi, magyarok tudjuk csak igazán. A Lenin-fiúk közöttünk élnek ma is, és alig várják, hogy előbújhassanak rejtekükből. Ezért is kell, ezért is kötelességünk emlékezni az áldozatokra, és ezért fontos rámutatni az elkövetőkre akkor is, ha az valaki(k)nek fáj.

A kommunista rendszer lélek és hit nélküli kiszolgálókat kívánt, akik az emberből és a földi létből csak azt fogadták el, ami fizikailag megfogható volt. Talán pontosan ezért éreztek egyfajta félelemből táplálkozó gyűlöletet azok iránt, akik tudatában voltak annak, hogy az életben a láthatatlan fontosabb a láthatónál, a szellem az anyagnál, a hit az erőnél, a lelki közelség a fizikai távolságnál. Ez pedig igencsak veszélyes rájuk nézve, mert ők a hazugságban alakuló diktatúrára esküdtek fel.

A jaltai megállapodással a nyugati nagyhatalmak vezetői a világtörténelem egyik legnagyobb zsarnoka elé lökték Kelet-Közép-Európa népeit, köztük a második világháborúban amúgy is eleget szenvedett magyarokat, és a Vörös Hadsereg bevonulásával a megszállást felszabadulás nélküli megszállás követte.

A kommunista diktatúra nem csak abban jeleskedett, hogyan tudja kifinomult módon elvenni az emberek életét, hanem abban is, hogy hogyan tud megnyomorítani egy nemzetet, hogyan tud tönkretenni egy országot.

Emlékezzünk minden áldozatra, emlékezzünk arra is, hogy volt egy olyan rendszer, amelyik nemcsak az áldozatok életét vette el, hanem elvett lehetőséget, elvett szabadságot, elvett emberséget. Osztozniuk kell a megszállók felelősségében azoknak is, akik a Rákosi- és a Kádár-korszak terrorgépezetét működtették. Recsket, Hortobágyot, az Andrássy út 60.-at vagy az ’56 utáni igazságszolgáltatást

Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozata minden év február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nyilvánította. Közép- és Kelet-Európában elsőként Magyarország döntött úgy, hogy legyen emléknapjuk a kommunizmus áldozatainak, akikről először 2001. február 25-én emlékeztek meg az Országgyűlésben és az ország középiskoláiban. A Nemzeti Archívum Sajtóarchívumának összeállítása.

Az emléknap időpontja arra emlékeztet, hogy a szovjet megszálló hatóságok 1947. február 25-én tartóztatták le Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt (FKGP) főtitkárát, akit országgyűlési képviselőként mentelmi jog védett. Ez volt az első lépés Magyarországon a totális egypárti diktatúra kiépítése felé, amely a kommunistáktól még távolságot tartó erők megfélemlítésével, az FKGP feldarabolásával járt, és megnyitotta az utat Nagy Ferenc miniszterelnök májusi eltávolítása előtt.

A szovjetellenes kémkedéssel és ellenkormány alakításával megvádolt Kovács Bélát 1951-ig magyarországi és ausztriai börtönökben őrizték, majd 1952-ben a Szovjetunióba vitték, ahol bírósági tárgyalás nélkül 25 év kényszermunkára ítélték. 1955 novemberében átadták a magyar hatóságoknak, de szabadságát csak 1956 áprilisában nyerte vissza.

Az 1956-os forradalom idején földművelésügyi miniszterként, majd államminiszterként tagja volt a második Nagy Imre-kormánynak. A forradalom leverése után kereste a kiegyezés lehetőségét, de amikor világossá vált számára, hogy ez nem lehetséges, visszatért baranyai szülőfalujába.

Erőteljes nyomásra 1958 novemberében hozzájárult ahhoz, hogy a Népfront képviselőjeként az Országgyűlés tagja legyen, de betegsége miatt ténylegesen nem politizált. 1959. június 21-én halt meg, a szovjet hatóságok csak 1989-ben rehabilitálták. Kovács Béla önkényes fogva tartása a demokratikus jogok lábbal tiprásának jelképévé vált, sorsa példája azoknak, akiket ma a kommunizmus áldozataiként tartunk számon. Az Országház közelében álló bronzszobrát, Kligl Sándor alkotását 2002. február 25-én, letartóztatásának és elhurcolásának 55. évfordulóján avatták fel. „A jövendő nemzedékek előtt kötelességünk feljegyezni a 20. század bűneit, és biztosítani, hogy azok soha ne ismétlődhessenek meg” – írta Milan Kundera cseh író.

A kommunista diktatúrák értékelése, az áldozatok felkutatása és számbavétele a történettudomány feladata

Az áldozatok számát megbízható adatok híján csak becsülni lehet, az 1997-ben Párizsban megjelent, hat szerző által jegyzett A kommunizmus fekete könyve levéltári kutatások és becslések alapján világviszonylatban mintegy 100 millióra teszi ezt a számot. A világ több pontján – Prágától Budapesten át Washingtonig – állítottak már emlékművet a kommunizmus, illetve a totalitárius rendszerek áldozatainak. Kelet-Közép-Európában a rendszer áldozatainak száma elérheti az egymilliót, ennyi ember vesztette életét kivégzés, éhínség miatt vagy kényszermunkatáborban.

Jóval magasabbra tehető azoknak a száma, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és lelkileg nyomorított meg. A rendszer áldozata volt az is, akit vallattak és kínoztak, megbélyegeztek, kirekesztettek vagy börtönbe zártak, akit csoport- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek. Mindenki, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől. A magyar kormány 2013-ban rendeletet hozott a kommunizmus áldozatainak emelt juttatásáról.

2014-ben jelentették be, hogy Áder János magyar és Joachim Gauck német köztársasági elnök kezdeményezésére és támogatásával európai nyilvántartás készül a kommunizmus áldozatairól. A magyar kormány 2014-ben azt is javasolta, hogy a közép-európai országok közös történelmi hagyatékaként Washingtonban jöjjön létre a kommunizmus áldozatainak emlékmúzeuma, amelynek megvalósulásához tízmillió dollárral járult hozzá, a múzeum 2022 óta működik. Magyarországon 2015-öt a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévének nyilvánították, amelyet 2017. február 25-ig hosszabbítottak meg. 

A második világháború végén vagy azt követően deportáltak számát 700 ezer és 1,1 millió közé teszik, közülük 300 ezren sohasem tértek haza. 2021. február 25-én a Magyar Nemzeti Levéltár online felületen közzétette a Szovjetunióba elhurcoltak adatbázisát, amely mintegy 700 ezer digitalizált kartont, az 1941-1956 között a Szovjetunióba hurcolt magyar emberek adatait tartalmazza.

 

Ekkor kezdte meg működését a Gulag- és Gupvikutató Intézet is, amelynek feladata egyebek mellett az elhurcoltak adatainak tisztázása, pontosítása. A kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából minden évben országszerte megemlékezéseket tartanak. 

 

Ahol egyszerre jelentek meg a kommunisták és a kommunizmus, az mindig szenvedést és halált hozott magával

Magyarország és Közép-Európa még ma is szenvedi a kommunizmus örökségét. Családok és emberi életek százezreit tette tönkre a kommunista diktatúra, utána özvegyek, árvák, megnyomorított életek és egy tönkretett ország maradt.

Mi, akik ma egy szabad Magyarországon élünk, soha ne feledjük, hogy magyar emberek ezrei adták és tették kockára életüket ezért a szabadságért! Soha ne feledjük, hogy kimaszkírozva és magukat igaz európainak nevezve még ma is hatalomra törnek azok, akiket a kommunista hatalom tett gazdaggá és befolyásossá! Emlékezzünk azokra a generációkra, akiket meggyilkoltak, elüldöztek, kényszermunkatáborokba hurcoltak, a titkokkal és elhallgatással övezett kommunista diktatúra mögött megtört emberi sorsok és nemzedékek vannak! 

Forrás: MTI/Vasarnap.hu