A lovagkor utolsó csatáját 500 éve vívták meg
1525. február 24-én vívták meg az Itália birtoklásáért küzdő Habsburgok és franciák „a lovagkor utolsó csatáját”, egyben a 16. század legnagyobb ütközetét Paviánál.
Az itáliai háborúk a 15. század végén kezdődtek, az egyik oldalon Franciaország, a másikon a franciák elleni küzdelemre létrejött, Habsburg dominanciájú különböző szövetségek küzdöttek. Az egymással is gyakran hadakozó államokra és hercegségekre tagolt Itália feletti uralom kulcsfontosságú volt mindkét, az európai hegemóniáért küzdő hatalom számára: ez volt a reneszánsz bölcsője, a kontinens egyik leggazdagabb és gazdaságilag legfejlettebb régiója, itt keresztezték egymást a legfontosabb kereskedelmi útvonalak, itt volt a pápák székhelye.
Az 1515-ben trónra lépett I. Ferenc francia király még abban az évben hadjáratot vezetett Itáliába, s miután szeptemberben (Velence támogatásával) Marignano mellett legyőzte a svájci gárdát, megszerezte Lombardiát és Milánót.
(Svájc ettől kezdve nem viselt háborút, de félelmetes zsoldosai minden hadakozó fél seregében ott harcoltak.) Hódítását a következő évben, a noyoni egyezményben elismertette I. Károly Habsburg-házi spanyol királlyal is, de lemondott arról, hogy kísérletet tegyen a spanyol uralom alatt álló Nápolyi Királyság megszerzésére.
A helyzet 1519-ben változott meg, amikor Károly a Fuggerektől felvett uzsorakölcsönből megszerezte a Német-római Birodalom I. Miksa halála után megüresedett trónját, túllicitálva a császári címre szintén áhítozó francia uralkodót.
Amennyiben a Spanyolországot, Németalföldet és az osztrák örökös tartományokat (valamint az újvilági gyarmatokat) is birtokló Károly Észak-Itáliát is uralma alá hajtja, a Habsburgok teljesen bekeríthették és minden oldalról fenyegethették volna Franciaországot, aminek Ferenc minden eszközzel elejét akarta venni.
A francia uralkodó azonban csak Velencére számíthatott, X. Leó pápára már nem: a kibontakozó reformáció hatására a korábban a császárokkal szembenálló egyházfő a buzgó katolikus V. Károlyhoz közeledett. A császár 1521-ben a wormsi gyűlésen birodalmi átokkal sújtotta Luther Mártont és békét kötött VIII. Henrik angol királlyal, hogy minden erejét Itáliára összpontosíthassa. Az év végén a pápai hadakkal szövetségben bevette Milánót, s 1522. április 27-én a bicoccai csatában megsemmisítő vereséget mért a Lombardia visszafoglalására érkezett francia csapatokra.
Velence ezután különbékét kötött, az angolok pedig érzékelve Ferenc szorult helyzetét, a birtokukban lévő Calais városából kitörve feldúlták országa északi részét, ráadásul egyik legtehetségesebb hadvezére, Bourbon Károly személyes sértettsége miatt (Ferenc megpróbálta elkobozni birtokait) átállt a császár oldalára és 1524 elején betört Provence-ba, az ostromlott Marseille-t csak a személyesen a király által vezetett sereg tudta felmenteni.
Az 1523-ban Szent Péter trónjára került VII. Kelemen pápa azon munkálkodott, hogy se a francia király, se a német-római császár ne szerezzen túlhatalmat, s titokban a gyengébbnek tűnő Ferenccel kötött szövetséget. A pápa felajánlotta: ha a francia király sikerrel jár északon, átengedi seregeit területein, hogy a franciák megtámadhassák a Pápai Államot fenyegető, spanyolok uralta Nápolyi Királyságot. Ferenc 1524 októberében kihasználva, hogy az egyébként is pénzszűkében lévő császár erejét lekötötte a német parasztháború, itáliai csapatainak nagy része pedig még Provence-ban volt, negyvenezres sereggel benyomult Lombardiába és visszafoglalta Milánót. Innen Pavia felé vonult tovább, de a jól megerősített és jelentős helyőrség által védelmezett vár ostroma elhúzódott, ezért a védők kiéheztetése mellett döntött, a várost bekerítő csapatait pedig elsáncolta.
A jelentős erősítést kapott császári seregek 1525 februárjának elején megközelítették Paviát, ám csatára még több mint két hétig nem került sor. Az erőviszonyok addigra nagyjából kiegyenlítődtek, mert a francia oldalon a német zsoldosok egy része dezertált, a svájciak közül több ezren hazatértek. A jelentős nehézlovassággal rendelkező francia sereg létszáma körülbelül 25 ezer, a Bourbon Károly és a flamand Charles de Lannoy parancsnoksága alatt álló, főként spanyol muskétások és német landsknechtek (pikás gyalogosok) alkotta császári seregeké 23 ezer fő lehetett.
Az ütközetre február 24-én – V. Károly 25. születésnapján – került sor.
A császáriak hajnalban rést ütöttek a franciák sáncain és a pikások benyomultak táborukba, ezzel egy időben a császári nehézlovasság és a spanyol gyalogosok zöme megindult Ferenc táborhelye felé. A király a francia nehézlovasság élén ellentámadásba lendült és áttörte de Lannoy vonalait, ám elszakadt gyalogságától, a környező erdők miatt képtelen volt manőverezni és nemsokára teljesen körbe fogták a landsknechtek és muskétások. A császáriak szó szerint megtizedelték a kiszolgáltatott lovagokat, a hősiesen küzdő Ferenc alól is kilőtték lovát és fogságba esett. Miután Pavia védői is kitörtek a várból, a francia gyalogság sorai felbomlottak és menekülni kezdtek.
A franciák közel tízezer katonát és hatvan ágyút vesztettek, a nemesség színe-java fogságba esett vagy holtan maradt a csatamezőn, míg a császári sereg katonái közül kétezren haltak meg vagy sebesültek meg. „A lovagkor utolsó csatája” egyértelművé tette: a hagyományos lovagi hadviselés kora lejárt, a nehézlovasság tehetetlen a jól szervezett lőfegyveres és pikás gyalogosokkal szemben.
A Spanyolországban raboskodó I. Ferenc a következő évben megkötött madridi békében kénytelen volt lemondani Milánóról, Burgundiáról és Flandriáról, de szabadulása után azonnal semmisnek nyilvánította azt és még 1526-ban a Habsburg-ellenes Cognac-i Liga élén új háborút kezdett.
Az itáliai háborúk csak 1559-ben fejeződtek be, a Cateau-cambrésis-i békével Franciaország végleg kiszorult Itáliából.
Vezetőkép: A paviai csata – Bernard van Orley falikárpitja. Forrás: Wikipedia
