Ellenzéki látlelet: a gyűlölet tartja őket életben, hiányzik belőlük a hűség és a szeretet

Jobban belegondolva, Alíz csodaországa kismiska mindahhoz, amit a hazai ellenzék vizionál évek óta. Ebből az álomvilágból csak négyévente sikerül felébredniük, amikor újra és újra elsöprő győzelmet arat a Fidesz-KDNP, ez pedig olyan ütést mér rájuk, hogy inkább újra visszazuhannak a gyűlölettel és hazugsággal kipárnázott  komfortzónájukba, az Ellenzéki Álomországba, ahol nem Orbán Viktor a miniszterelnök. Azt persze nem tudni, hogy amúgy ki is lenne az, de aktuálisan mindig akad egy zsebmessiás: Gyurcsány, esetleg Gyurcsányné (aki nem szereti, ha így említik), Dobrev Klára, esetleg Márki-Zay Péter. Persze önjelöltekből sincs hiány, Jakab  – a „krumplizsákos”- Péter után most éppen a „plusz egy fő”, vagyis Varga Judit igazságügyi miniszter exférje az aktuális „Orbán-buktató reménysugár”, aki alig néhány hónap alatt hozta létre az „igazi kormánybuktatásra” alkalmas Tisza Párt nevű formációt, amit még véletlenül sem külföldi érdekek mentén próbálnak beindítani.

Magyarország demokratikus állam – persze ezt a balliberálisnak mondott, valójában sem nem baloldali, sem nem liberális ellenzéki pártok nem hajlandóak tudomásul venni. (Kivéve, ha éppen ők nyernek egy önkormányzati választáson, akkor nyilván nincs diktatúra.) Képzeljék, ebben a különös, hol demokratikus, hol diktatórikus országban pedig az is előfordul, hogy bizonyos időközönként szerintük még kormányválság is van, ami egyfajta ajzószerként hat az „azonnalmondjonleazOrbán” – csoportra, akik azt is szeretik elhinni magukról, hogy sokan vannak. 

Ennek nyilván nagyobb a füstje, mint a lángja, de ezt az EÁ-ban futótűznek érzékelik, és csak néhányan hozzák a poroltót. Mert akadnak, akik érzékelik a füst mérgező hatását a kis zárt közegükben, amit csak az Orbán Viktor ellen iránt érzett gyűlölet és a hatalom iránti vágy tart össze. 

Mindeközben a való világban a kormány alig 14 év alatt a csőd szélén álló Magyarországon biztos alapokat teremtett, több százezer családot mentetettek meg a kilakoltatástól, kifizették az önkormányzatok adósságait, munkahelyeket teremtettek, biztos jövedelmet, kiszámítható jövőt biztosítva a magyar családok számára. A hazai vállalkozások terheit csökkentették, míg az adókedvezmények körét bővítették, a haderőfejlesztés nemzetközi szinten is komoly elismerést váltott ki, csakúgy, mint a határvédelmi intézkedések bevezetése, amivel  megállítottuk az illegális migránsok invázióját Európába, és ahogy ígérték: megvédték a magyar emberek biztonságát. 

Azzal azonban a legmerészebb rémálmunkban sem fordult elő, hogy nem csak a külső, de a belső ellenséggel is fel kell venni a harcot. A befolyásolási kísérletek, destabilizációs törekvések mellett a külföldi érdekeket szolgáló, magyarnak hazudott ellenzéki entitások is turbófokozatra kapcsoltak a saját hazájuk ellni áskálódásban. 

Abban nyilván egyetérthetünk, hogy a kormányzat és az ellenzék közötti egyensúly, egymás kölcsönös elismerése is hozzátartozna egy jól működő demokráciához, ennek hiányában viszont komoly veszélybe sodorhatják a demokrácián alapuló jogállamot az ellenzéki pártok akkor, ha válogatás nélkül, a legaljasabb módszerekkel próbálják megakasztani annak működését.

Ezt egyébként sikerült olyan szintre levinniük, amire nehéz megfelelő jelzőt találni és talán nincs is. Mert az, hogy „nem önkorlátozó”, „kiszorító magatartást mutató”, „hazug” vagy éppen „romboló” még mindig nem fedi le azt a tevékenységet, amit az ilyen „Kicsi”és csapata, vagy zsebmessiás elődei tettek Magyarország elleni eljárásokat követelve. Mondjuk, azért az kemény kijelentés volt, hogy „csak egy kis szuverenitást kell feladnunk” az uniós pénzekért, ami egyébként jár nekünk. És feladná.

Valószínűleg nem mérlegelte, hogy nincs olyan, hogy „kicsi feladás”, ha szuverenitásról van szó. Vagy ha mérlegelte, akkor sem érdekelte. Mert a pénzért, hatalomért, hogy a kicsi végre nagy legyen…bármit megtenne. És nem azért, mert tényleg olyan rossz a helyzet – hiszen egy évvel ezelőtt még élvezte a rendszer előnyeit -, hanem mert bosszút akar állni. Dühös. Sértett. És ezért mindent elpusztítana maga körül, mindenkin átgázol, letarol, nem nézve, milyen károkat okoz mások életében, már csak azzal, amiket beszél.

Wass Albert születésének évfordulóján engedjék meg, hogy tőle idézzek, hiszen annyira találóan írja le, amit most láthatunk…

A legnagyobb baj az, hogy sohasem tudjuk egymásról biztosan, ki kicsoda. Az emberek összejönnek, összetársulnak, széjjelmennek, kavarognak, és sohasem tudják biztosan, hogy ki az, aki mellettük van. Ki az? Igen, ez a legnagyobb baj, látod, a világon. Csak néha tudják meg egymásról az igazat. Néha. És csak akkor, ha már késő.”

Nem tudom elképzelni, milyen érzés lehet Varga Juditnak, a gyerekeinek vagy a családjának, amikor látják az árulót. Amikor felismerték, hogy – kellékek voltak, vagy még mindig azok – Magyar Péter birodalmának építéséhez.

Nem fontos, milyen hibát követ el valaki életében. Az a fontos, hogy vállalja értük a felelősséget.”

Ez az, ami mondjuk a komplett ellenzéki álomország csapatából mindig is hiányzott. A felelősségvállalás. És a szeretet. Maradva kiváló írónk gondolatánál:

Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. (…) Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.” (Wass Albert)

A legnagyobb baj, hogy nem tudnak és nem is akarnak megbékélni azzal a gondolattal, hogy nem csak ők léteznek, így az alapvető indulópont, hogy rajtuk kívül nem lehet senki. Ezért jönnek az elszámoltatással, vagyonelkobzással, bebörtönzéssel, lámpavasazással és a már megszokott bolsevik-módszerekkel. Ismét Wass Albert gondolatát idézve,

Gyűlölet és keserűség a lehető legrosszabb ellenszer minden társadalmi betegséggel szemben. Olyan, mint a pálinka. Tompítja az agyat és gyöngíti a szemet, és olyan tettekhez vezet, melyeket nem lehet jóvátenni többé.”