Karácsony a börtönben – Isten a rácsokon keresztül is rátalál azokra, akik nyitottak a változásra

„Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem, mezítelen voltam, és felruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám” (Máté 25:35-36) – e hitvallás mentén működteti női börtönmisszióját a Magyarországi Baptista Egyház. Kereskedő Emőkével, a misszió vezetőhelyettesével beszélgettünk evangelizációról és elhívásról, sírásról és izgalomról, sikerről és teherről.

– Emlékszik az alkalomra, amikor először lépett be egy börtönbe? Milyen érzések kavarogtak akkor Önben?

– Már régóta éreztem magamban az erre a feladatra szóló elhívást. Tavaly októberben jött létre a baptista női börtönmisszió jelenlegi formája, februárban történt meg az első börtönlátogatásunk. Tele voltunk aggállyal és izgalommal. Nem azt mondom, hogy félelemmel, de izgalommal. Egy kisebb, a börtönmisszióra jelentkező önkéntesekből álló csapattal mentünk, azt nem mondhatom el, hogy pontosan hova. Jómagam előző éjjel aludni se tudtam. Mindenkiben élnek sztereotípiák, és nyilván mi, akik a szociális ágazatban dolgozunk, nem szeretnénk ezek alapján eljárni, de mégis: van egy elképzelése az embernek arról, milyen is lehet egy börtön belülről, ezért izgultunk. Ehhez képest az első alkalom számomra nem volt ijesztő, sőt kimondottan éreztem azt, hogy lesz második. Volt közöttünk olyan is, aki azt mondta, ő többet nem szeretne jönni. Többen viszont kifejezett úgy éreztük odabent, hogy ott a helyünk. Azóta is rendszeresen bejárunk.

– Mit várnak a rabok a börtönmissziótól?

– Szeretném kiemelni, hogy ez női börtönmisszió, hiszen nyilvánvalóan van különbség a női és a férfi rabok között. Noha nekem nincs túl sok tapasztalatom férfi rabokkal, viszont mivel én is nő vagyok, tudom azt, hogy a nők sokkal érzékenyebbek: a bezártságra is érzékenyebben reagálnak. Nagyon sok édesanya van közöttük, otthon kellett hagyniuk a gyermekeiket. Szerencsésebb esetben a családjaik gondoskodnak róluk, de sok esetben erre nincs mód: ilyenkor kiemelik a gyerekeket a családból, ezt még nehezebb megélni, tudomásul venni. Megjegyezném, hogy nincs ráhatásunk arra, hogy ki jön be abba a csoportba, amellyel mi hétről hétre foglalkozunk. Azt sem tudjuk, hogy milyen cselekmény következtében kerültek börtönbe. Visszatérve a sztereotípiákra: a rabokkal szemben kialakított előítélet általában az ismeretek, az információ hiányából adódnak. Amikor leülünk velük beszélgetni, ezek lehullanak, mert elkezdjük őket jobban megismerni. És hozzáteszem, hogy könnyen be lehet kerülni a rács mögé, elég egy rossz döntés, egy baleset. Emiatt hangsúlyozom annyira, hogy nem gyárthatunk sztereotípiákat.

– Azt sem tudják, hogy meddig vannak bent, hogy mi a büntetésük időtartama?

– Általában nem, ugyanis a missziós látogatáson túlmenően nincsen személyes kapcsolatunk a rabokkal. Bejárási engedélyünk van, minden szabályt betartva járunk be. Meg szoktam számolni: hét ajtó záródik be mögöttünk, amikor bemegyünk, de amikor beérünk egy kis kápolnába – ott zajlanak ezek a csoportos alkalmak, általában 8-10 fő ül le velünk szemben –, akkor már egy másik hangulat uralkodik.

– Jellemzően ugyanazok vannak ebben a 8-10 fős csoportban?

– Legtöbbször igen, de mindig vannak újak.

– Hogy néz ki egy ilyen alkalom?

– Mi egy egyházi szervezettől megyünk, tehát evangelizálunk. Mindig kiválasztunk egy evangéliumi témát, és ezekhez kapcsolódva építjük fel az alkalmakat. Olyan témákat választunk – például a megbocsátás jelentőségét –, amelyekről úgy érezzük, hogy fontos lehet számukra, változást hozhat az életükben. Az adott témák köré szoktuk a beszélgetést szőni. Végül mindig éneklünk, nagyon szeretik a közös éneklést.

– Advent idején beszélgetünk. Bizonyára ez az időszak, illetve maga a karácsony napjai – ha lehet így mondani –, még nehezebbek a raboknak, mint a hétköznapok. Tudnak foglalkozni azzal, hogy a karácsonyt jobban, szebben tudják megélni odabent?

– Készülünk egy évzáróval. Ahogy említettem, a csoportban lévők nagy része édesanya, ők nagyon nehezen élik meg azt, hogy a karácsonyi időszakban nem lehetnek a gyerekeik mellett, a családjuk körében. A karácsonyt megelőző héten szeretnénk egy olyan alkalmat, amelyre bejön velünk egy lelkipásztor is, aki mond majd egy rövid prédikációt a foglalkozásunkon résztvevők számára, és eljön velünk egy kis kamarakórus is. Biztos vagyok benne, hogy ezzel ünnepélyesebbé tehetjük számukra ezt az időszakot. Egyébként nem vihetünk be, és nem is viszünk ajándékot, ez nem megengedett.

– Előbb vagy utóbb, de kikerülnek a börtönből azok az emberek, akikkel foglalkoznak. Mit várnak, milyen fordulat állhat be az életükbe a segítségük révén?

– Azt valljuk, hogy megtérés nélkül nincs igazi reintegráció. Nincs reintegráció, de mondhatnék reszocializálódást, illetve szocializálódást is. Mi úgy gondoljuk, hogy kutyából lesz szalonna – ezt szoktuk mondani –, és aki kijön, lehetősége van arra, hogy megkeressen egy baptista gyülekezetet. Ez nem történhet rajtunk keresztül, mivel, mint mondtam, nekünk a missziós látogatáson túlmenően nincs velük személyes kapcsolatunk. Egyébként vannak az egyháznak, illetve a börtönmissziónak reintegrációs tervei, szeretnénk segítséget nyújtani azoknak, akik valóban nyílt szívvel szabadulnak, hogy ne kerüljenek vissza ugyanabba a szituációba, vagy környezetbe, amelyben a börtönbüntetésük előtt voltak. Nem szabjuk feltételül, hogy megtérjen az, akinek segítünk, elegendő, ha nyitott a változásra.

– Azzal kezdtük, hogy milyen érzés volt legelőször belépni a börtönbe, ahol azután hét ajtó záródott… Hogyan hat a bent eltöltött idő, miután megismeri, átéli a rabok fájdalmát? Hordozza magában az ő lelkük terheit?

– Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de nincs terhem. Nem teher, ez szolgálat nekem, és legalább annyira tölt fel engem egy-egy ilyen alkalom, mint őket, akik szemben ülnek velem. Alkatilag olyan vagyok, hogy kijövök és „ami bent történik, az bent marad”, ahogy Las Vegasra mondják. Ami a börtönben történik, az ott marad. Amint kimegyek, onnantól kezdve élem a saját életem, és egyébként sem beszélhetünk konkrét dolgokról senkinek. Úgyhogy nem, nincsen teher, sőt, ha eredmény van, ha valakit nagyon megérint az evangelizáció, vagy egy beszélgetés, az siker! Nagyon sokat sírnak a rabok a foglalkozásainkon, és az jól látható, hogy az őszinte, hogy belülről fakad. Ez a sírás egy olyan összeomlás megnyilvánulása, egy olyan mélységbe zuhanás, amiből azután már lehet építkezni felfelé. Ennek megtapasztalása inkább feltölt, semmint, hogy teherként élném meg.

Kereskedő Emőke Mindenkinek jár a karácsony csodája! című publicisztikáját itt olvashatják újra.

Mindenkinek jár a karácsony csodája!

Vezetőkép: Kereskedő Emőke, a Baptista Egyházi Szociális Módszertani Központ munkatársa, önkéntes koordinátor, börtönmisszió vezetőhelyettes, teológus. Fotó: Vasárnap.hu/Varga Ilona