Ungváry Zsolt: Az emberi élet értéke
Felrobbantottak egy fontos orosz tábornokot Moszkvában, amit azóta magára vállalt az ukrán biztonsági szolgálat. Miközben nyugaton és keleten is el-eljátszanak a nukleáris fegyverek esetleges bevetésének gondolatával, egyre veszélyesebb mértéket öltenek az eszkalációs lehetőségek.
A belgák, hollandok, svédek már készülnek a háborúra, vészhelyzeti forgatókönyveket tesznek közzé, megkezdték a társadalom felkészítését arra, hogyan reagáljanak támadások esetén. Evakuálási tervek születnek, menedék- és óvóhelyeket adnak át.
Folyamatosan és mind intenzívebben szoktatják Európa népét a háborúhoz. Mondhatnánk, hogy a mai elkényelmesedett, individualista generációk torkán ezt nem lehet lenyomni, pedig valójában bármit meg lehet tenni a tömegekkel. Láttuk a Covid-kísérletet a teljes lezárásra, és hogy mire és meddig vehetők rá a társadalmak. Kiderült, hogy szinte bármire.
Az 1910-es évek elején a francia Riviérán nyaraló németek vagy a bécsi cukrászdákban nassoló franciák aligha tudták elképzelni, hogy néhány év múlva lövészárkokban fekszenek egymással szemben, és lőnek egymásra. A három éve még a Fradiban BL-meccseket játszó Ihor Haratin rövidesen az ukrán hadseregben ütközhet meg az oroszokkal – és nem labdarúgásban.
Mennyire értékes az ember? Amikor az „én”-re gondol, azt persze mindenki értékesnek tartja. Egy-egy aktuálisan kiválasztott kisebbség vagy fura szubkultúra is lehet „értékes” a fősodorban. De úgy általában az emberről talán még sosem nyilatkoztak és vélekedtek ennyire megvetően és lekicsinylően, mint manapság. Logikus lépés ez a semmiből pár évszázad alatt meghatározóvá váló ateista világkép tükrében. Mert ha az ember nem az Isten képmása, hanem csak az állatvilág egyik egyede, akkor éppen úgy kell kezelni, mint a többi élőlényt. Ha kihalhatott a kardfogú tigris vagy a tirex, ugyan ki sírna az ember után? Pláne, hogy mindezt felfogni és sírni csak maga az ember tud, mint egyetlen tudattal bíró lény, tehát ő aztán nem fog hiányozni senkinek. (Amiképpen ember híján a koala vagy a panda sem hiányozna senkinek.) Sok lelketlen önfajgyűlölő – akik az emberben kártékony lényt próbálnak látni és láttatni – már el-eljátszik a gondolattal, szükség van-e ránk egyáltalán. Mennyivel egészségesebb volna a bioszféra, kisebb az ökológiai lábnyom nélkülünk; szabadon garázdálkodhatnának az erdélyi barnamedvék (igaz, ember nélkül nem járhatnának rá a kamrában a vinétára), és vígan virulna a bánáti bazsarózsa.
A felesleges emberek helyett pedig, ha mindenáron akarunk valami hasonlót, sokkal praktikusabbak a műemberek, vagyis a robotok. Az amerikai filmekben visszatérő téma, hogy a hibás, öreg egyedek helyett valamiféle replikák, avatarok jönnek-mennek, míg ők egy lesötétített szobában fekszenek, és csak az agyi hullámaikkal irányítják a kiborgokat, akár egy számítógépes játékban.
És csakugyan: halhatatlan lélek és az isteni rend, a megváltás és az üdvösség nélkül semmi jelentősége annak, hogy hologramként vagy egy pendrive memóriájában létezünk-e.
Sokan nagy fantáziát látnak ebben. Ennek a technicizált, a felesleges embert hirdető világnak egy sajátságos terméke – a (modern kort egyébként dicsőítő) feministák teljes elbukásának bizonyítéka – a szexrobotok megjelenése.
Ez nem kevesebbet sugall, mint hogy a nő pusztán test, szexuális céltárgy, s ha műembereket (műnőket) készítünk, azoknak egyetlen funkciójuk van: a nemi ösztönök kielégítése. Érdekes, hogy nem történtek kísérletek szakácsnő-, takarítónő-, de még csak parlamenti képviselőnő-, cégvezetőnő- vagy kórházigazgatónő robotok kifejlesztésére sem.
Az elembertelenedésnek e diadalát látva nem véletlenül hőkölünk vissza a mindent a technológia felsőbbrendűségére alapozó ideológiáktól. De ha már így alakult, megtehetnék, hogy áldozat-robotokat gyártanak, akiket az erre vágyók jól lebombázhatnak. A fegyverkereskedők örülnek, a megalomániás politikusok szintén, és nem pusztulna el senki, csak néhány műanyag bábu. Na, ezt megoldhatná nekünk a tudomány!
Vezetőkép: Freepik
