Tömegesen keresztelkednek meg a muszlim áttérésre kényszerített törökök unokái
Miközben joggal aggódunk a szíriai keresztények sorsa miatt, egy érdekes új jelenségről számolt be a Christiandaily. Mint az jól ismert, eredetileg Törökország volt a kereszténység második hazája. Itt született Pál apostol, és „itt találkozott egy Timóteus nevű tanítvánnyal”. Nagy valószínűséggel itt, Efezusban élt és élete végén itt halt meg Szűz Mária. A „Mária házaként” tisztelt helyre évente százezrek zarándokolnak (többségükben mohamedánok!). Feltételezhetően itt született a negyedik evangélium és Szent János apostol három levele is.
A 20. század elejéig az egykori oszmán birodalom országában a keresztények a legjelentősebb kisebbséget alkották és a lakosság 30 százalékát tették ki. Azóta folyamatosan csökken a számuk, mára 150 ezerre esett vissza, ami a 75 milliós, 99 százalékban muszlim Törökországban mindössze 0,2 százalékot jelent.
Igen ám, de – amint az a cikkből kiderült – a kereszténységnek vannak rejtett tartalékai. Túlnyomó többségük örmények és görögök unokái, akiknek a családjait erőszakkal iszlamizálták.
Ezeknek a fiataloknak a nagyszüleit az örmény népirtás (1915-1916) során halálos fenyegetéssel térítették át az iszlámra.
Abban az időben egész falvak változtatták meg vallási hovatartozásukat. Azokat, akik állhatatosak maradtak, brutálisan meggyilkolták. Ez a nőket és a gyermekeket érintette a legsúlyosabban. Százezreket vittek iszlám családokba, ahol kénytelenek voltak feladni örmény identitásukat, keresztény hitüket, és nyelvüket, de soha nem felejtették el gyökereiket. Ma ezeket a kényszerített áttérőket „kripto-örményeknek” nevezik és még mindig több százezren élnek Törökországban! Pedig „papíron” csupán néhány tízezer örmény él az országban.
Közülük egyre több fiatal teszi fel magának a kérdést, hogy kik is ők valójában? Majd jó néhányan felfedezik keresztény és nem muszlim gyökereiket.
Ezt a folyamatot nagyban segíti az a tény is, hogy a török lakosság iskolázottsági szintje és idegen nyelvismerete is óriási mértékben megnőtt, és ez lehetővé tette az internethez és az elmúlt 100 évben bekövetkezett fejleményekről rendelkezésre álló információkhoz való hozzáférést.
A keresztény hitre való ébredéshez nagyban hozzájárult Fethiye Çetin török ügyvéd, Anneannem (Nagyanyám) című könyve. Ebben nagyanyja, Seher élettörténetét meséli el, aki – mint Çetin az 1970-es évek végén megtudta – valójában nem török, hanem örmény volt: évtizedekig rejtegetett valódi neve Heranuş volt. Tízéves kislányként Héranus megmenekült a haláltól, amikor egy török csendőr (félkatonai rendőr) elrabolta családjától egy deportálási menetből. Örökbefogadott lányaként nevelte fel, új nevet és muszlim identitást adott neki.
Çetin könyve egy kisebb lavinát indított el, mert hamar kiderült, hogy a nagymamája története nem egy elszigetelt eset volt.
Az ügyvéd így vallott:
„Hirtelen fiatal törökök kezdtek írni nekem, és feltették nekem a kérdést: Az én nagymamámnak sem voltak rokonai – vajon miért? Vanban, Muşban, Diyarbakirban és mindenütt jelentkeztek olyan emberek, akik megtudták, hogy örmények vannak a családjukban – főleg a szüleik vagy nagyszüleik generációjában. A deportálások során elszakították őket a családjuktól, vagy menekülés közben vándoroltak erdőkben és falvakban, míg végül új otthonra nem leltek néhány török családnál. Az esetek többségében lányok és fiatal nők, menyasszonyok éltek túl ilyen módon, akiket együtt raboltak el a népirtás során”.
Most, évtizedekkel később, napvilágra került az igazság. A kripto-örményeket az etnikai és vallási gyökerek újrafelfedezése vezetheti el a keresztény hithez Törökországban. Az idén pedig létrejött a „Kaukázusi Misszió” (Caucasian Mission of the Alliance Mission), amelynek fő célja, hogy az új, keresztény gyülekezeteket anyagilag és szellemileg is támogassa és kapcsolatokat hozzon létre közöttük és az örményországi keresztények között.
Címlapkép forrása: Freepik
