Diplomáciai áttörés: Izrael megegyezett Libanonnal
Izrael és Libanon között helyi idő szerint szerdán reggel négy órakor lép hatályba tűzszünet, miután mindkét fél elfogadta az Egyesült Államok és Franciaország közvetítésével létrejött megállapodást – közölte kedden Joe Biden amerikai elnök a Fehér Ház rózsakertjében. De miért fontos a megállapodás? Összeállításunkból ezt is megtudhatják!
Biden bátornak nevezte a tűzszüneti megállapodást, amely több mint egy évnyi harcnak hivatott véget vetni Izrael és a Hezbollah között. Egyben úgy fogalmazott, hogy mindez új kezdetet jelent Libanon számára. Az amerikai elnök közölte, hogy Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök tájékoztatta arról, hogy az izraeli biztonsági kabinet jóváhagyta a megállapodást. Jó hírnek nevezve a fejleményeket Biden hangsúlyozta, hogy a 60 napra szóló tűzszüneti megállapodás, amennyiben sikerül teljes körűen végrehajtani, „az ellenségeskedések tartós beszüntetését hivatott szolgálni”.
„Soha többé nem fogják engedni annak, ami megmaradt a Hezbollahból és más terrorszervezetekből, hogy veszélyeztessék Izrael biztonságát” – hangsúlyozta Biden.
İsmail Bekayi iráni külügyi szóvivő írásos nyilatkozatában közölte, hogy országa üdvözli Izrael Libanon elleni agressziójának végét, és teljes mértékben támogatja a libanoni kormányt, népet és ellenállási erőket.
Bekayi felszólította a nemzetközi közösséget, hogy gyakoroljon hatékony nyomást a tel-avivi kormányra a régió békéjének és stabilitásának fenntartása, valamint a Gáza elleni izraeli támadások leállítása érdekében.
Mióta tart és miért robbant ki a palesztin-izraeli konfliktus?
Az arab–izraeli konfliktus, szűkebb nevén a palesztin–izraeli konfliktus – habár Izrael Állam hivatalosan csak 1948 óta létezik – már a 20.század elején elkezdődött, és azóta változó intenzitással folyik politikai, katonai és gazdasági síkon egyaránt. Az elmúlt hetven év alatt a probléma természete sokat változott: a zsidók és a palesztinok között kialakult területi vita, amely a Szentföldet övezi, mára olyan globális konfliktussá nőtte ki magát, amelynek szereplőjévé vált az egész nemzetközi közösség.
A palesztin–izraeli konfliktus nemcsak a Szentföldön élő palesztinokat és izraelieket érinti, hanem a Közel-Keleten szétszóródott palesztin menekülteket, a környező arab országokat, az olyan nemzetközi szervezeteket, mint az Európai Unió vagy az ENSZ, valamint minden olyan országot, amelynek geostratégiai, gazdasági vagy bármilyen egyéb érdeke fűződik a régióhoz.
A második világháború közeledtével Nagy-Britanniának számos problémával kellett szembe néznie Palesztina területén. A brit mandátumterületen élő zsidó és arab lakosság között az ellentét egyre jobban kiéleződött, a szélsőséges csoportok erőszakos akciói pedig a briteket vették célba. A Dávid Király szálló 1946-os felrobbantása és az azzal járó súlyos emberveszteség rámutatott, hogy London egyedül nem képes a Palesztinában eszkalálódott helyzet kezelésére.
A nemzetközi rendezésre az ENSZ vállalkozott: 1947-re kidolgozott egy megosztási tervet, amelyet végül a tagállamok a 181. számú határozat formájában fogadtak el. A határozat két ország, egy szuverén lehetőségekkel élve a cionista erők kikiáltották a zsidó állam függetlenségét, így 1948. május 14-én megszületett Izrael Állam. Az ENSZ közbenjárásával a lakosság egy része nem értett egyet: palesztin csapatok zsidó falvakat támadtak meg, a helyzet pedig egyre erőszakosabbá vált, amelynek Folke Bernadotte gróf svéd diplomata, az ENSZ közvetítője is áldozatául esett: 1948-ban zsidó szélsőségesek ölték meg.
Izrael kikiáltásával létrejött a Közel-Keleten egy olyan, geostratégiai szempontból fontos entitás, amely a hidegháborús korszak mindkét nagyhatalmának felkeltette az érdeklődését. Mind az Egyesült Államok, mind pedig a Szovjetunió számított arra, hogy az újonnan megszületett állam a térségbeli előretolt bástyájává válik majd.
Ekkor az Egyesült Államok legfőbb stratégiai célkitűzése a Szovjetunió és a kommunizmus feltartóztatása volt, így természetes volt, hogy Izrael sem válhat a szovjet érdekszféra részévé. Izrael már a kezdetektől az Egyesült Államok támogatását élvezte a térségbeli ellenségeivel szemben, ugyanakkor az 1967-es, harmadik arab–izraeli háborút követően kezdett el kialakulni a két ország között az a különleges kapcsolat, amely a mai napig meghatározó tényezője az amerikai közel-keleti politika döntéseinek. Izrael megalakulása természetesen nem csak a bipoláris világ két pólusának reakcióit váltotta ki. A nagyhatalmi versengéssel párhuzamosan a palesztin lakosságot támogatva környező arab államok megtámadták Izraelt, így elkezdődött a több évtizeden keresztül tartó arab–izraeli háborúk sorozata.
Az 1949 januárjáig elhúzódó háborúba az Egyesült Államok – főképp az Egyesült Államokban lévő izraeli lobbi hatására – támogatás szintjén avatkozott be: Izrael megkapta azokat a hadfelszereléseket, amelyeket az amerikaiak a fegyveres erők létszámcsökkentése, illetve korszerűsítés miatt kivontak a hadrendből, az Izraellel szemben álló arab országok pedig Anglia, kisebb mértékben pedig Franciaország
támogatását élvezték.
Az első háborúban az arab országok mind létszám, mind pedig lőerő tekintetében fölénnyel rendelkeztek, amelyet a zsidó állam megfelelő harcmodorral egyenlített ki. Az első arab–izraeli háború kirobbanását követően alakították meg az Izraeli Védelmi Erőket, amely kilenc hónapnyi elkeseredett küzdelmet követően győztesként került ki az arab szomszédokkal vívott konfliktusból. Izraelnek sikerült megnövelnie a területét, stabilizálnia az államiságát, valamint megvédenie saját magát.
Az 1956-os szuezi válság kirobbanása tovább mélyítette az arab–zsidó törésvonalat
Az Egyiptomban hatalmon lévő, korrupt Faruk király és az őt jellemző angolbarát politika ellen a Gamal Abdel Nasszer ezredes vezette szabad tisztek követtek el sikeres államcsínyt 1952-ben, megdöntve az uralkodó hatalmát. Az 1954-ben elnökké „kinevezett” Nasszer céljául tűzte ki Egyiptom modernizálását ésfüggetlenné tételét: 1954-re elérte, hogy a brit hadsereg kivonult a Szuezi-csatorna térségéből. Nasszer a modernizálás fontos lépésének tartotta, hogy Egyiptom erőforrások tekintetében is egyre önállóbbá váljon, szükségesnek látta egy vízerőmű megépítését az Asszuánigáton.
Ehhez az Egyesült Államok és Nagy-Britannia anyagi támogatását kérte, amely államok eleinte támogatták a tervet. 1956 júliusára azonban a két nagyhatalom. kifogásolni kezdte a túlzott egyiptomi önállóságot, így Eisenhower bejelentette, hogy az USA mégsem fogja társfinanszírozni a projektet.
A nyomásgyakorlás visszafelé sült el, mivel Nasszer nyilvánosságra hozta, hogy Egyiptom a nyugati segítség nélkül, szovjet segítséggel fogja megoldani az erőmű felépítését. A szükséges anyagi erőforrásokat az egyiptomi elnök a Szuezi-csatorna államosításával remélte megoldani. A nasszeri politika súlyosan sértette a brit és a francia érdekeket, de az elnök nyílt Izrael-ellenes retorikája a zsidó állam számára is fenyegetést jelentett. A három ország ezért titokban Egyiptom-ellenes koalícióra lépett. A Sínai-félsziget elleni izraeli támadás megfelelő ürügyet adott Franciaország és Nagy-Britannia számára, hogy a „hajózás szabadságának védelmében” birtokba vegyék a Szuezi-csatorna térségét, és megkíséreljék eltávolítani Nasszert.
Franciaország és Nagy-Britannia közös támadása megroppantotta az izraeli erők ellen még sikeresen ellenálló egyiptomi haderőt. Ekkor azonban a Szovjetunió nukleáris fegyverek bevetésével fenyegette meg a briteket és a franciákat. Mivel az USA éppen elnökválasztásra készült, ezért Eisenhower elnök nem állt ki szövetségesei mellett, arra hivatkozva, hogy nem egyeztették vele a támadást. A britekre és a franciákra az ENSZ oldaláról is nagy nyomás nehezedett, így a konfliktus azonnali békekötéssel zárult, tehát Izrael is kénytelen volt kivonulni az addigra elfoglalt Sínai-félszigetről.
A hatvanas évek elejére az izraeli vezetés legfőbb prioritásává a biztonságos határok megteremtése vált, hiszen az egyre erősödő arab együttműködés, valamint az első két háború tanulságai egyértelművé tették, hogy a zsidó államnak fel kell készülnie egy esetleges többfrontos háborúra. Izrael a fokozódó veszélyeztetettséggel igazolta a Knesszet által jóváhagyott megelőző háború tervét.
Az izraeli légierő 1967. június 5-én megkezdte megelőző légicsapásait, amely gyakorlatilag az egyiptomi légierő több mint 60%-ának megsemmisítését, valamint a Sínai-félsziget elfoglalását eredményezte.
Az északi arcvonalon folytatott harcok Jeruzsálem elfoglalása, a keleti arcvonalon folytatott harcok pedig a Golán-fennsík stratégiai értéke miatt zajlottak. Tekintettel arra, hogy az arab országok légierejének súlyos veszteségekkel kellett szembenéznie, a háború június 10-én tűzszüneti megegyezéssel ésizraeli győzelemmel ért véget. Izrael elfoglalta Egyiptomtól a Gázai övezetet és a Sínai-félszigetet, Szíriától aGolán-fennsíkot, Transzjordániától pedig a Jordán folyó nyugati partján található Ciszjordániát és a vallási szempontból kritikus fontossággal bíró Kelet-Jeruzsálemet. A tűzszüneti megállapodás aláírása után született meg az ENSZ 242. számú határozata, amely sokáig a legmeghatározóbb eleme volt az izraeli terjeszkedés jogi keretrendszerének.
A hatnapos háborúban elért sikereknek köszönhetően Izrael pozíciói igen megerősödtek a térségben. Az arab államok egyre növekvő ellenszenvének jelei voltak a Dél-Libanon irányából érkező terrorcselekmények, valamint a tragikus kimenetelű, 1972-es müncheni olimpia, ahol 11 izraeli sportolót gyilkoltak meg arab terroristák.
A hatnapos háborúban az arab országok hadereje hatalmas mértékben meggyengült, így a Szovjetunióhoz fordultak segítségért. Az Izrael által elfoglalt területek visszaszerzéséhez, vagyis Izrael megtámadásához szükség volt a szovjetek támogatására.
Az 1973-as negyedik arab–izraeli háború elnevezése onnan fakadt, hogy az arab koalíció a jom kippur (az engesztelés napja) zsidó vallási ünnepen indította meg csapatait Izrael. ellen. Egyiptom és Szíria már október 5-én, a jom kippur előestéjén felsorakoztatta csapatait, azizraeli hírszerzés pedig még ekkor sem volt képes pontosan körvonalazni, mi fog történni. A háború október 6-án, egyiptomi ésszíriai csapatok együttes támadásával kezdődött meg. A kezdeti arab sikerek után a támadások hamar elakadtak, hiszen az izraeli csapatok ellentámadásai sikeresnek bizonyultak, ami azt eredményezte, hogy a Szovjetunió másodkörben is fegyverszállításba kezdett szövetségeseinek. Az október 24-i tűzszünetig a harcok folytatódtak, amelynek aláírását követően végül csak Egyiptom kötelezte el magát véglegesen a béke mellett. A jom kippuri háború után 1975-ben Izrael szomszédságában, Libanonban polgárháború tört ki. A polgárháborúban a palesztinok és a velük szimpatizáló libanoni síita milicisták kerültek szembe a keresztény fegyveres csoportokkal. Izrael eleinte csak eseti rajtaütéseket hajtott végre a Palesztin Felszabadítási Szervezet bejrúti bázisai ellen.
Az 1982-es bevonulás (az ötödik arab–izraeli háború) kiváltó oka a nagy-britanniai izraeli nagykövet elleni merényletkísérlet volt. Ez követően a zsidó állam több tízezer katonával vonul be Libanonba, hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet erőit a határról eltávolítsa. 1985-re Izrael nagyrészt kivonult Libanonból, viszont a határt még évekkel később is ellenőrzése alatt tartotta.
Az első intifáda 1987-ben gázai fiatalok zavargásával kezdődött meg. Nem véletlen a kövek háborúja megnevezés, ekkor még csak kődobálás és gumiabroncségetés szintjén történt az ellenállás gyakorlása, ugyanakkor az egyre jobban terjedő zavargások rávilágítottak a palesztin lakosság elégedetlenségére. A felkelés következő lépcsőfokát az olyan izraeli iparcikkek bojkottja jelentette, mint a textil vagy a cigaretta. Később az Izrael területén dolgozók már a munkahelyüket is bojkottálni kezdték. A több mint öt éven keresztül tartó felkelés hivatalos végét az 1993-as oslói megállapodás jelentette, amelynek előzménye egy évekig tartó, eleinte titkos, majd nyilvános tárgyalássorozat volt.
A békefolyamat részeként jött létre 1993-ban a Palesztin Hatóság is, amely eredetileg egy átmeneti, ötéves kormányt jelentett volna, de a mai napig Ciszjordánia irányításáért felel. A békefolyamat legfőbb eredményének számító elvi nyilatkozat aláírását, valamint Jichák Rabin izraeli miniszterelnök ésJasszer Arafat palesztin vezető híres kézfogását a szélsőjobboldali zsidó csoportok árulásnak tekintették.
A második intifáda, amelyet gyakran al-Aksza-intifádaként is emlegetnek, a békefolyamat bukását követően, 2000 szeptemberében kezdődött meg, amikor Aríél Sárón akkori izraeli miniszterelnök látogatást tett a Templom-hegyen. Ekkor már elég széles körben elterjedt az a hír, hogy Izrael le akarja rombolni, esetleg át akarja alakítani az al-Aksza mecsetet, amely az iszlám vallás egyik szent helye. Sárón látogatása a vallási helyszínen azt eredményezte, hogy a palesztinok ismételten az intifáda eszközeihez nyúltak, kődobálásba kezdtek, amelyre az izraeli biztonsági erők azonnal reagáltak. Az incidens odáig fajult, hogy az izraeli rendőrök tüzet nyitottak a fiatalokra.
Az így is frusztrált helyzeten tovább rontott, hogy Arafat visszalépett a békeajánlattól, tehát gyakorlatilag a felkelés támogatásáról biztosította a lakosságot. A zavargások ezúttal is átterjedtek szinte az összes palesztin területre. A többéves felkelés alatt rengeteg tömeggyilkos és öngyilkos merényletre került sor, amelyben számos civil vesztette életét. A
A 2000-ben megkezdődött második intifáda végdátuma vitatott, hiszen vannak olyan akadémikusok, akik szerint a felkelés amai napig tart, csak intenzitásában láthatók kisebb-nagyobb, időszakos különbségek. Az izraeli Meir Amit Hírszerzési és Terrorizmus Információs Központ lezártnak tekinti a második intifádát. Álláspontjuk szerint 2015 szeptemberében, amikor zavargások törtek ki Jeruzsálemben a Templom-hegyen, egy új terrorhullám kezdődött meg.
A helyzet szeptember 27-re érte el csúcspontját, amikor több tucat, maszkot viselő palesztin férfi elbarikádozta az al-Aksza mecsetet. Az elkövetők saját készítésű bombákat és köveket kezdtek el dobálni a helyszínen lévő izraeli rendőrökre, akik azoknak a zsidóknak a biztonságáért feleltek, akik a Siratófalnál imádkoztak.
A jeruzsálemi zavargások igen gyorsan átterjedtek Izrael számos más területére, majd a palesztin Júdeára és Szamáriára is. A hullám első két hónapja intenzívebbnek volt mondható, majd egészen 2017 decemberéig a támadások mértéke egyenletes értékeket mutatott.
Változást az intenzitás tekintetében 2017. december 6-a hozott, amikor Donald J. Trump, az Egyesült Államok elnöke Jeruzsálemet Izrael hivatalos fővárosaként ismerte el. A nyilatkozat nemcsak a palesztin lakosság és a környező arab államok negatív reakcióit váltotta ki, hiszen számos európai ország figyelmeztette az Egyesült Államok elnökét az effajta egyoldalú kijelentések jövőbeli következményeire.
Az elismerést követő beszédében Trump visszautalt az 1995-ös, a Kongresszus által megszavazott Jerusalem Embassy Act nevű törvényre, amely előirányozta az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe történő áthelyezését, továbbá Jeruzsálemet Izrael fővárosának nyilvánította. Trump elnök kijelentését követően nem kellett sokat várni az érintettek reakcióira, a Palesztin Hatóság és a Fatah közösen meghirdette a harag napját.
A palesztin állam létrehozása az elmúlt időszakban annak ellenére is perifériára szorult, hogy a nemzetközi közösség továbbra is egyetért annak szükségességében.
A kétállamos megoldás támogatottsága a lakosság körében is jelentősen visszaesett az utóbbi másfél-két évtizedben. Közvéleménykutatási adatok szerint 2020 elején az izraeli (zsidó és arab) lakosság 48 százaléka ellenezte, 41 százaléka pedig támogatta azt (Hermann és Anabi, 2020). A palesztin területeken élőknek viszont csupán 38 százaléka van mellette, míg 58 százalékuk ellene. A megoldás életképtelenségét a megkérdezettek 61 százaléka a zsidó telepekkel magyarázza (Palestinian Center for Policy and Survey Research, 2021, 6. o.). Elismerve, hogy a helyi társadalmak, illetve egyes politikai csoportok komplexebb magyarázattal is szolgálnának arra a kérdésre, hogy miért (nem) támogatják a kétállamos megoldást, e tanulmány első részében négy olyan belső összefüggésre koncentráltunk, amelyek hozzájárultak annak ellehetetlenüléséhez. Az első, hogy a zsidó telepek, illetve telepesek ciszjfliktus ismét domináns szerephez jutott a nemzetközi közvélemény napirendjén – olvasható a Külügyi Szemle tanulmányában, melyet teljes egészében ide kattintva olvashatnak el részletesen.
Összefoglalónkat a témában megjelent tanulmányokból, valamint a Külügyi Szemle alapján készítettük.
