Ungváry Zsolt: A megosztott magyar társadalom és a filmek finanszírozása
A 2002-es választás óta mondhatni nemzeti konszenzus van arról, hogy az ország végzetesen ketté lett osztva. A baloldal azóta ismétli azt a mantrát, mely szerint ezért a Fidesz (esetleg személyesen Orbán Viktor) a felelős.
Jól mutatja ennek a téves axiómának a túlélését például az a napokban megjelent interjú, amelyben Herendi Gábor filmrendező – csalódásában, hogy nem kap milliárdokat újabb és újabb filmjeihez – úgy véli, rossz irányba mennek a dolgok az országban, különösen a megosztottság zavarja, ami „annak a politikai kultúrának és propagandának köszönhető, amit a regnáló kormány megteremtett”.
Hát akkor tegyük tisztába a dolgokat, mert nem árt, ha egy magát az egész nemzet pénzéből finanszírozandónak tartó művész rálát a teljes társadalomra, amit nem a Fidesz osztott ketté.
Azt kellene végre megérteniük az ellenzéki érzületű, a maguk világából kilátni képteleneknek, hogy élnek itt bőven olyan emberek, akik mindig is másként gondolkodtak, mint amit a filmek, a közélet, a média, az oktatás sugallt. Évtizedekig néztük a mi értékrendünktől idegen tévéműsorokat, filmeket, hallgattuk a balos, liberális, ateista, „felvilágosult” vagy szocialista okoskodásokat. Nem volt hangunk, csendben, odahaza, magunk között szidtuk a megszólalókat, halkan, óvatos körülnézések után mondtuk el, amit igazán gondoltunk.
Az elmúlt évtizedekben – részben! – teret kapott ennek a másik oldalnak az álláspontja is. Az addigi vélemény- és gazdasági monopóliumukat elveszítők ezt elnevezték megosztottságnak.
Mi azt mondjuk, végre nem egy kisebbség szellemi diktatúrája érvényesül, hanem a mi narratívánk is szóhoz jut. És mivel ezt azóta is megpróbálják lenyomni, érvényteleníteni, megbélyegezni, amit most már nem hagyunk annyiban – hát „megosztott” lett az ország.
Nekik rossz kedvük van, akárcsak a Trump győzelme miatt sajnálkozó milliomos, a csapból is folyó celebeknek New Yorktól Kaliforniáig. Hát nekünk meg akkor van rossz kedvünk, amikor ti győztök. Rossz kedvünk volt 1989-ig, kétségbeestünk, amikor a pufajkás Hornnal visszajöttek a komcsik, kiegészülve a magyargyűlölő SZDSZ-szel, és letargikus gyászba zuhantunk 2002-ben. 2010 óta alapvetően örülünk. Lehetne persze jobb is, sokat bosszankodunk – főleg miattatok –, de alapvetően jobb a kedvünk.
Herendi Gábor egyébként már – sokakkal ellentétben – kapott pénzt. Elegendő csak a Kincsem című, 2017-es produkciót említeni, amelyre több, mint kétmilliárd forintos állami támogatás jutott, ami az addigi legmagasabb összeg volt.
Viszonylagos sikere ellenére a befolyó bevétel persze csak a töredékét fedezte, de nem baj, legalább elkészült egy kosztümös, nézhető, történelmileg minimálisan hiteles, de pozitív szellemiségű film.
A filmkészítés borzasztó drága mulatság, ez kétségtelen. Önjelölt zsenik önmegvalósításának támogatására nem biztos, hogy érdemes a közpénzt fordítani.
Az egyetlen értelme az lehetne, ha például különböző nemzetközi fesztiválokon győzve dicsőséget hoznának a hazának. Ha azonban ilyesmi meg is történik (pl. Enyedi Ildikó Testről és lélekről című mozija kapcsán), akkor a rendező a rá vetülő érdeklődést arra használja, hogy a kormányt, s azon keresztül az országot gyalázza. A gyalázottak pénzéből. Ezért tényleg kár.
Piaci alapon, szponzorokkal, producerekkel is meg lehet próbálkozni (esetleg a költségvetést a várható támogatásokhoz igazítva), vagy olcsón, kevés pénzből – sokan meg is teszik, nem várva a sült galambra, és egész érdekes, értékes alkotások születnek belőle. Nem biztos, hogy a hollywoodi szuperprodukciók CGI-os, megfizethetetlen sztárparádés, fél városokat lerombolós anyagi lehetőségeivel kell versengenünk.
Azt végképp nem értem, miért gondolják egyesek, hogy nekik jár az állami pénz? Ha nem kapnak, sértetten elköltöznek Itáliába vagy a francia tengerpartra. Az adófizetők azokból tevődnek össze, akik megválasztják a kormányzatot, vagyis a kormányzat arra költi a pénzüket, amire a többség akarja.
Visszatérve a megosztottságra; ez sokkal régebbi még a huszadik századi sérelmeknél is. Az első biztos pont talán a Koppány-István szembenállás, amit egy valóban sikeres és az össznemzeti kultúra részévé váló rockoperának köszönhetően elég széles körben ismernek. A sors fintoraként Bródy János szövegkönyvének egy mondata tárja fel legtisztábban ennek a konfliktusnak a gyökerét, amikor Koppány azzal vádolja rokonát, hogy „Idegeneket hív magyarok ellen segítségül”. Ebben telt a történelmünk jó része; a ménfői- (Péter és idegenek versus Aba Sámuel) vagy a mogyoródi csatától a középkoron át az újkori kuruc-labanc vagy az 1848-49-es testvérharcokig. 1956-ban is a szovjetek honi helytartói vívtak véres ütközetet a pesti srácokkal, és a rendszerváltáskor is a tekintetüket Moszkváról Washingtonra majd Brüsszelre vetők jelentették a szuverenisták ellenpontját.
Aki ilyen tájékozatlanságot elárulva a kétosztatúság kialakulását a 21. századra teszi, nyilván nem sokat értett meg a magyar történelemből. Ezt Herendi egyébként fényesen igazolta is Magyar vándor című filmjével, amiben a forgatókönyv szerint nem is létező magyarok teljesen hülye vezérei mint egy paródián vonulnak végig a szánalmas magyar histórián.
A vicc, a komédia nem baj, ha a szeretet motiválja; ebben az esetben ezt nem érezzük. Másrészt akkor lett volna létjogosultsága az ilyesfajta szatírának, ha már láttuk volna azt a 30-40 komoly filmet, amelyek a magyar történelem nagy, izgalmas és dicső eseményeiről szólnak.
Az angolok Gyalog galoppja úgy készült el, hogy már bőven feldolgozták a történelmüket színvonalas mozgóképekben VIII. Henriktől Churchillig, Robin Hoodtól a Százéves háborúig, I. Erzsébet korától a szénbányászok nyomorúságáig.
Nem mellesleg a Gyalog galopp fillérekből készült el, állítólag azért is ügettek a szereplők a földön ugrabugrálva (ami az eredetitől eltérő magyar címet sugallta), mert nem volt pénzük lovakra. Nem úgy, mint a Kincsemben…
Címlapkép: Enyedi Ildikó filmrendező, forgatókönyvíró az Oscar-díjra jelölt Testről és lélekről című film alkotóinak sajtótájékoztatóján egy budapesti kávézóban 2018. január 23-án. Fotó: MTI/Mohai Balázs
