Ideológiai okokból irtották a házak kupoláit a kommunisták – Meghökkentő helytörténeti könyv jelenik meg Budapestről

Nem a II. világháborúban, még csak nem is ’56-ban, hanem az ötvenes-hatvanas években, az épülő kommunizmus alatt pusztult el a Budapest belvárosi épületeit korábban díszítő megannyi kupola és tetődísz java része. Erről is ír Fecske Gábor László újságíró, a Vasárnap.hu állandó szerzője, helytörténész a novemberben megjelenő Budapest elveszett kincsei – Eltűnt díszes tetők nyomában című könyvében. Mint kifejtette, a kommunistákat a főúri világra emlékeztették a kupolák, ezért nem törekedtek a felújításukra, ha alkalmuk adódott rá, elbontatták őket.

– Fecske Gábor Lászlóval a Szent Gellért téren találkoztunk. Miért éppen itt?

– Azért jöttünk ide, mert ez az a tér, ahol három olyan jellegzetes, városképi szempontból fontos épület is van, amely elvesztette tetődíszét a II. világháború után.

– Melyik ez a három épület?

– Kezdjük a Duna felől! Itt látjuk a Műegyetem úgynevezett CH épületét. Vegyészmérnöki karnak épült, a CH a Chemia rövidítése. A tetején, a főhomlokzat fölött volt egy hatalmas, úgynevezett Babilon kupola. Ez az íves, tekintélyt parancsoló tetődísz koronázta az épületet a Gellért tér felől. Czigler Győző építész tervezte, aki a Széchenyi fürdőt is megálmodta, annak is rengeteg kupolája van. A CH épület mellett az úgynevezett Wellisch-bérház áll. Wellisch Sándor és Wellisch Gyula híres építészek építtették, s habár maguk is tervezhették volna, a munkát mégis Sterk Izidorra bízták, aki részt vett a szemben lévő Gellért Szálló tervezésében is. Ezen nemcsak egy kupola volt, hanem rögtön három is. A Müller-bérház kupolája a soron következő ötödik tetődísz a téren, amelyet ma már nem láthatunk. Ez az épület a Bartók Béla út sarkán található, földszintjén a Szeged Étteremmel. A környéken egyébként rengeteg kávézó működött egykor. A Wellisch-bérház alján fogadta a vendégeket a Műegyetem kávéház, a Müller-bérház földszintjén pedig a Gellért kávéház. Természetesen rivalizáltak is egymással. Ha jól számolom, tényleg öt kupola hiányzik innen, és szerintem nagyon-nagyon visszavágyódnak erre a térre, ezekre az épületekre. Már csak azért is, mert itt van a Gellért Szálló, amelynek ugyancsak vannak kupolái, és ezáltal már nyolc kupolája lenne Budapest e páratlan terének.

– A Vasárnap.hu olvasói jól ismerhetik a Budapest elveszett tetődíszei, valamint az Eltűnt épületek nyomában című sorozatodat. Ezekből „építkezik” a november 15-én megjelenő Budapest elveszett kincsei című kötet?

– Elsősorban a Budapest elveszett tetődíszei sorozatból válogattam össze pontosan száz olyan, a századforduló környékén létesült épületet, amelyen ma már nem látni az épületdíszeket, kupolákat, mellvédeket és különböző tornyokat. Ez a száz épület mind olyan, amit majdnem mindenki ismer, olyan helyszíneken találhatók, amelyeken a budapesti járókelők nap mint nap megfordulnak, elmennek ezek mellett az épületek mellett. Éppen ezért

a kupolák és tetődíszek hiánya városképi seb, amit be kell gyógyítani.

Ezeket a sebeket, aki nem néz fel, csak maga elé tekintve jár-kel a főváros utcáin, talán észre sem veszi.

– Te magad mikor néztél fel először az épületek tetődíszeire, hogyan lettél figyelmes a hiányukra?

– Anyai nagypapám gyerekkoromban nagyon sok helyre magával vitt engem is. Rendszeresen elvitt a lovira, vonatozni föl a budai hegyekbe, ki a vidámparkba, és ahogy mentünk át a városon, mindig a fiatalkoráról mesélt. Ezekben a történetekben kerültek elő a város különböző jelentős épületei, meg az is, hogy bizony majd sokba kerül ezek felújítása, ha nem tartják őket rendben.

A nagypapám arról is mesélt nekem, hogy milyenek voltak ezek az épületek fénykorukban, és ekkor említette meg a kupolák és a tornyok hiányait.

Innentől kezdve figyelem a tetődíszeket. Miután meghalt, találtam egy 1930-as kiadású Pesti Naplót a hagyatékában, amit elkezdtem lapozgatni. Egyszer csak ott voltak előttem fényképen azok a budapesti épületek, amelyekről beszélt nekem. Ez az esemény erősítette meg bennem, hogy a jövőben ezzel a témával szeretnék foglalkozni.

Megértettem, hogy Budapest látképéhez hozzátartoznak a tetődíszek és a kupolák, ezek nélkül elvész a világvárosi arculata.

Ott van Bécs, ott van Prága, ott vannak a nyugat-európai városok, ahol ezek a tetődíszek visszaépültek, s vannak olyan szerencsés városok, ahol többnyire le se rombolták őket, csak fel kellett újítani. Budapest sajnos nem így járt. Gondolom, mindenki tudja, hogy a II. világháború alatt rengeteg dísz megsérült, és az utána berendezkedő kommunista hatalom irtotta ezeket a tetődíszeket, mert a főúri világra emlékeztették őket: ideológiai okokból nem szimpatizáltak velük, úgyhogy amikor megsérült egy tetődísz, nem állították helyre, hanem inkább elbontották. A kutatásom alapján az ötvenes-hatvanas években volt a „csúcspontja” a kupolák eltűnésének, mondhatni pusztították az épületekről a tetődíszeket, vagyis – habár ilyesmire is akad példa – nem a II. világháborúban és nem is 1956 őszén, a forradalom és szabadságharc idején pusztult el a legtöbb tetődísz.

– Hány épületnek lehetett eredetileg kupolája Budapesten, mennyi enyészett el közülük?

– A századforduló idején minden magára valamit adó bérpalotát úgy építettek meg, hogy rendelkezett valamiféle tetődísszel. Az eddigi kutatásaim azt mutatják, hogy a tágabb értelemben vett belvárosban, a Nagykörúton belül minden második vagy harmadik épületnek volt kupolája. S jó, ha minden tizediknek, vagy huszadiknak maradt meg a tetődísze.

– Manapság „mennyire adnak magukra az épületek”, illetve van-e rá mód, hogy az egykori tetődíszek visszaépüljenek?

– Úgy vélem, hogy a belvárosban úgy kellene megépíteni az új épületeket – ha éppen van egy foghíjtelek –, hogy az illeszkedjen a környezetébe, s ne elnyomja azt. Be kellene tartani a különböző emeletkiosztásokat, a párkánymagasságokat, és valahogy jelképesen a környezethez illő stílust is. Ha ezt modern technikával oldják meg, az véleményem szerint nem gond. Az is megoldható, és szerintem ez lehet az irányadó, hogy használják fel a különböző levéltárakban megtalálható, az eredeti, megsemmisült épületek terveit. A homlokzat mögé pedig már készülhet a mai épület a legmodernebb technikával.

Viszont amikor a történelmi belvárosba kívül-belül modern épületeket építenek, az szerintem nem megfelelő, mert a környezettől való eltérése miatt arra a modern épületre vetődik a figyelem. Ez inkább az építész önreklámozásáról szól. Egy történelmi környezetben igenis tisztelni kell az elődök munkáját és alázatosnak kell lenni a tervezéskor.

A könyvem, illetve azt megelőzően a cikkeim elkészítéséhez nagyon nagy lökést jelentett az, hogy pár évvel ezelőtt megjelent egy kormányhatározat, miszerint több, a belvárosban található kiemelt városképi jelentőséggel rendelkező épület tetődíszét visszaállítja a kormány. Ilyen például az ELTE Egyetem téri épülete és a Műegyetem CH épülete is, amely remélhetőleg hamarosan visszakapja eredeti kupoláját. Azt gondolom, olyan megoldás is elfogadható, hogy magántőkével újítják fel ezeket az épületeket. Ilyenkor kompromisszumot kell hozni. Valószínűleg olyat, ami alapján a visszaállított tetőidomokon belül, az épület udvara felé modern megoldással lakásokat, irodákat alakítanak ki, de ami a főhomlokzat felől látható, azt az eredeti formában állítják vissza.

– Erre vannak példák külföldön, vagy akár itthon?

– Hogyne, rengeteg külföldi, de Budapesti példa is létezik most már. Akadt már olyan, amikor a lakóközösség figyelt arra, és gyűjtött is rá, hogy visszaállítsák az eredeti homlokzati és tetődíszeket. Sajnos azonban van egy rossz hagyomány Magyarországon: amikor egy történelmi környezetben lévő épületet felújítanak, nem fordítanak elegendő figyelmet a tetőre. Ezen kéne változtatni. Nem csak pénz kérdése. Akarat kérdése is.

Meglehet, hogy akik az adott házban laknak, nincsenek tisztában azzal, hogy eredetileg milyen szép tetőidomai voltak annak az épületnek, ahol élnek.

Éppen ezért is született meg ez a könyv, hogy megismertessem az emberekkel, mi az, amit elvesztettünk. Hogy meghökkentsem és ráébresszem őket arra, hogy ez a tetőzet nem volt ilyen egyszerű, hanem sokkal tagoltabb és díszesebb volt.

– A helytörténeti, építészeti tények mellett a felidézett korok hangulata is megelevenedik a kötet lapjain?

– Úgy írtam meg a könyvet, hogy ne csak száraz adatok legyenek benne (ki építette, mikor, milyen kupolája volt, hogyan semmisült meg, stb.), hanem belecsempésztem az épületeket övező környezet érdekességeit is. A könyv elején egy átfogó képet próbálok festeni a századfordulós, illetve a két világháború közötti hangulatról, arról a korról, amelyre nagypapám még emlékezett, arról az időről, amikor ezek az épületek eredeti díszeikben pompáztak. Ezáltal – reményeim szerint – az olvasók kicsit átélhetik azt a kort, amikor a könyv lapjaira kerülő száz épület a fénykorában járt. A könyvem végén pedig összegzem a kutatásom eredményeit.

Fecske Gábor László Budapest elveszett kincsei – Eltűnt díszes tetők nyomában című könyv a Kovács K. Zoltán Alapítvány támogatásával, a Vasárnap.hu gondozásában készült.

A kötet bemutatója 2024. november 15-én, pénteken, 10 órakor lesz a budapesti Liszt Ferenc tér 10. szám alatt található Katakombában.

Címlapkép: Fecske Gábor László újságíró, helytörténész. Fotó: Vasárnap.hu/Varga Ilona