Ungváry Zsolt: Gépesített öngyilkosság
Én életemben először ötvenévesen láttam közelről halottat: az édesapámat. Nem volt ijesztő, sem megrázó, inkább valamiféle megnyugvás töltött el. Megértettem, hogy mindannyian így fogunk járni, ez a világ rendje, és nem titkolni kell vagy rettegni tőle, hanem megbékélni vele.
Kedvenc plébánosunk azt szokta mondogatni: ha egy temetésen kisgyereket lát, mindig kezet ráz vele, és megdicséri, hogy eljött.
A halottaktól el kell búcsúznunk, ahogy évezredekig történt, nem pedig rejtegetni őket, mint manapság.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindebből valamiféle szenzációt, pláne divatot csináljunk. Miközben a vallás, a transzcendencia háttérbe szorulásával nem beszélünk a túlvilágról, sőt az ezzel kapcsolatos hitet igyekeznek valamifajta avítt butaságnak bemutatni (ami persze nem gátolja meg a máskor harcos ateistákat abban, hogy buzgón írják ki a Facebookra valami híresség elhunytakor, hogy „találkozunk még”, „már föntről figyelsz minket” és hasonlók), addig a hírekben derékig járunk a halállal (különösen annak erőszakos válfajaival) foglalkozó tudósításokban.
Ennek különös leágazása az öngyilkossághoz való viszony.
Statisztikai tény, hogy az ilyen esetek ugrásszerűen nőnek, ha valahol példa adódik rá, ha beszélnek róla, ha bemutatják, mégis mozgalmakat szerveznek ennek eltorzult, idegen segítséget igénybe vevő fajtájának legalizálására.
Egy svájci cég már forgalomba is hozott egy olyan, 3D nyomtatóval is elkészíthető kapszulát, amelyben bárki otthon a „kegyes halálba” ringathatja magát.
Tulajdonképpen a delikvens irányítottan megfullad ebben a kabinban. Bármilyen vonzó is, talán mégsem tökéletes, amire az utalhat, hogy „egy amerikai nőt, aki úgy döntött, hogy Svájcban vet véget életének a vitatott, úgynevezett Sarco öngyilkossági kapszula segítségével, beszámolók szerint fojtogatás nyomaival a nyakán találták meg”; vélhetően az eutanáziára szakosodott cég szorgos kis bürokratái nem nézhették jó szemmel az eszköz hibás működését…
Nálunk az utóbbi hónapokban az eutanázia ügye az azóta sajnálatosan elhunyt ügyvéd, Karsai Dániel tevékenysége során kapott nagyobb publicitást.
Bár a halálról való beszéd fontos, de az aligha helyes, ha ezt az élet önkéntes eldobása köré szervezzük. Inkább az akaratunktól függetlenül, végül is ajándékba kapott létünk iránti felelősségről érdemes gondolkodni.
Az emberek évezredeken át ezt tették, s ehhez a segítséget maguknál nagyobb erőktől kérték. Az életet eldobni önmagában nem hősiesség. Különösen úgy, hogy nem tudhatjuk bizonyosan, mi van a halál után. Vajon csakugyan „már nem fáj semmi”? Mi van, ha vezekelni kell a bűnökért? Ha testi kínok nem is, de ahhoz mérhető lelkiek várhatnak ránk. Márpedig az öngyilkosság súlyos vétek, mert nagyfokú bizalmatlanságot, a Teremtő akaratával való szembeszállást jelez. De, mondhatjuk, ez mindenkinek magánügye. Ám ha az öngyilkosságban való részvételre – vagyis gyilkosságra – kényszerítenek egy orvost (hasonlóképp ahhoz, amikor nem tagadhatja meg az abortuszt) az már az ő ügye, az ő üdvösségével való játék. Karsai – és bárki – a saját dolgaival elszámolhat. Másokat azonban nem kényszeríthet erre.
Sokan térnek vissza úgy a klinikai halálból, hogy nem láttak sem fényt, sem alagutat, nem találkoztak régi szeretteikkel. Ezt az ateisták érvként lobogtatják. Pedig talán ezentúl úgy kellene élni, gondolkodni és cselekedni, hogy amikor legközelebb odajutnak, már lássák a Fényt…
Az élet feláldozása lehet dicséretes (a legszentebb gesztus); Jézus maga mondja, hogy senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért. Dugovics Titusz, Apor Vilmos, Maximilan Kolbe áldozata hősies… Őket tisztelet illeti. De unalomból, depresszióból, félelemből eldobni az életet nem heroizmus, hanem gyávaság, butaság, gyengeség. Másokat ebbe belevonni pedig aljasság.
Címlapkép forrása: Freepik
