Süveges Gergő: Felismertük, hogyan alkalmazza Isten a mi életünkben is az apakulcsokat

Süveges Gergő évekig híradózott, arcát egy ország ismeri. Munkája során számos olyan témát érintett, ahol a családok, a szülők vannak fókuszban. Ő maga is nagycsaládos: négy gyermeket nevelnek feleségével, Süvegesné Rudan Margittal. Azt már kevesebben láthatják, milyen szenvedéllyel beszél legifjabb „gyermekükről”: az Apakulcs- tréningekről és Anyakulcs-napokról, amelyeket közösen alkottak meg édesapák és édesanyák számára, hogy segítsék őket a gyermekükkel való viszonyukban. Gergő vallja, hogy az apaságot nem egyedül, elszigetelten éljük meg, hanem családunkban, közösségeinkben, kapcsolatainkban kell gondolkodni a kérdésről. Apaságról, a szülőség nehézségeiről és arról beszélgettünk, miért fontos jól szeretni és elengedni gyermekeinket.

Ha a munkásságodra tekintünk, szembetűnő, hogy számos projektedben a család fő témaként szerepel. Amellett, hogy magad is nagycsaládos vagy, mi vezetett erre az útra?

Szép fokozatosan történt. Elkezdtem dolgozni a médiában, először a Duna Televízióban, aztán a Magyar Televízióban. Híradóztam pár évig, aztán hírháttér-műsorokban, beszélgetős műsorokban voltam műsorvezető. Amikor mások számára is kiderült, hogy van családom – akkortájt, 2003 és 2008 között született a négy gyermekünk – elkezdtek kérdezni. Az első a Képmás Magazin megkeresése volt, ahol Szám Kati azt kérte, hogy apaszemmel írjak a családról. Az apaságon is ezért kezdtem el gondolkodni. Ezt követően már több helyre hívtak előadást tartani: beszéljek a médiáról, de a családról is. Ez érdekes téma volt akkor, hiszen az apaságról, az apákról nem nagyon esett szó a közbeszédben, az összes babamagazin az anyákkal foglalkozott, no meg a nagymamákkal. Az Apa-kép-írás című könyvem, amely 2008-ban jelent meg, talán az egyik első fecske volt, és örömmel látom, hogy azóta dinamikusan bővül az „apairodalom”.

És milyen úton jutottál el addig, hogy megalkottad az apakulcsokat?

Az Apa-kép-írás után az Apaszem című könyvem jelent meg, és utána már konkrétan apákkal kapcsolatos témában kezdtek előadásokra hívni. Volt olyan alkalom, amikor Esztergomban, 150 óvónő előtt beszéltem az apaságról. Nem is értettem a meghívást, de azt mondták, hogy ők családokkal találkoznak és ezt fontosnak tartják. Ekkor kezdtem el strukturáltan gondolkodni arról, hogy mi is az apaság, és nekem mi a fontos benne. Milyen apa szeretnék lenni? Milyen mintákat hozok magammal? Mi az, amire minden apa vágyik? Hogyan és milyen módon kapcsolódunk egymáshoz? Így született meg az Apakulcs című könyvem, ami 2021-ben jelent meg. Majd létrejött a weboldal, a tesztek, elindultak a tréningek – egyre többen kérdezték, hogy „jó, jó, de vannak-e anyakulcsok is?” Az már egyértelmű volt, hogy erről Margittal, a feleségemmel gondolkodunk közösen.

És kiderült, hogy tényleg vannak anyakulcsok is…

Igen, természetesen vannak anyakulcsok is. De azok egészen máshoz valók, mint az apáké!

Míg a férfiaknak talán a legfontosabb kihívás az, hogy kapcsolódni tudjanak a gyerekeikhez, hogy közelebb lépjenek hozzájuk, addig az anyák számára a legnagyobb kihívás és félelem az, hogy el kell engedniük a gyermeküket.

Egy idő után kicsit hátrébb kell lépniük és kevesebbnek kell lenniük a gyerekeik életében. Ez nem könnyű üzenet, ugyanakkor, ha szembenézünk az életünk valóságával, akkor láthatjuk, hogy ez az elengedés már a gyermekünk születése pillanatától megkezdődik és onnantól folyamatos tapasztalatunk. Akár akarjuk, akár nem, a távolodás megtörténik. A kérdés az, hogyan tudunk ehhez hozzáállni, hogyan tudjuk kezelni. Erről kezdtünk Margittal strukturáltabban gondolkodni, és így született meg idén Anyák napjára az Anyakulcs, amelyhez kapcsolódóan szintén szervezünk Anyakulcs-napokat anyák számára – természetesen hozzáértő és érzékeny édesanyák vezetésével, ott nekem nincs keresnivalóm.

Milyen fő vezérfonal mentén haladnak a tréningek?

Emberi viszonyaink egyik lényeges dimenziója az, hogy a közelséget-távolságot hogyan szabályozzuk. Ez a kérdés megjelenik a párkapcsolatunkban, barátságainkban, munkatársi viszonyainkban, tanár–diák-viszonyainkban, mindenféle emberi kapcsolatunkban. Ez a dinamika a gyerekeinkkel való kapcsolatban is folyamatosan megvan.

Egyszerre szeretnénk kapcsolódni egymáshoz, de azt is szeretnénk, hogy a gyermekünk önálló, szabad és felelős személyiséggé váljon. Muszáj biztonságos kapcsolódást kialakítanunk a gyermekeinkkel. És muszáj hagynunk őket, hogy kicsit eltávolodjanak.

Ha biztonságos kapcsolódásból indulnak el, akkor lehet reményünk arra, hogy újra meg újra vissza fognak találni hozzánk, és az már más szintű, más minőségű kapcsolódás lesz. Ebben a körforgásban kell jól segítenünk őket.

Említetted, hogy a gyerekeitek nagyon rövid idő alatt születtek, ami nem lehetett könnyű időszak. A saját tapasztalataid is közrejátszottak abban, hogy létrehozd az apakulcsokat?

A korábbi írásaim a saját családunkról szóltak, de az Apakulcs és az Anyakulcs nem családtörténet, hanem segítő könyv. Alapelveket mutatnak meg, amelyek bármely apának és anyának, bármely életkorban, bármilyen családi állapotban segítenek a biztonságos kapcsolódásban és az egészséges elengedésben.

Mindannyiunk apasága-anyasága sok forrásból táplálkozik. Olyan, mint a nyelvtanulás: hozok valamit a génjeimben, látok mintát a családomban, és sok-sok mintát látok a környező világban. Az anyanyelvet is valahogy így sajátítjuk el, és a szülőséget is nagyon hasonlóképpen.

A mi esetünkben az, hogy én coach-ként, Margit pedig fejlesztési tanácsadóként nagyon sok családdal került kapcsolatba az elmúlt egy-két évtizedben, nyilván segített tágabban látni a családok helyzetét. Természetesen a szakirodalom is adott támpontokat.

Nyilván a saját létezésünk is benne van, de érdekes módon ez inkább visszafelé hatott: amikor elkezdtem kidolgozni az apakulcsokat, majd pár éve az anyakulcsokat, akkor sok mindent ellenőriztünk a saját életünkön, illetve a kapcsolataink életén keresztül. De az első „működési tesztek” nyilván a saját családunkon történtek. Később persze nyitott szemmel jártunk a világban, és kipróbáltuk – legalább fejben – hogy máshol is működnek-e a kulcsok. Ezért is – és a pszichológusok elismerése is ezt erősítette – tudom azt mondani, hogy a kapcsolódás és az elengedés alapelveit mindannyian tudjuk használni, amikor a gyerekünkkel való viszonyunkat szeretnénk alakítani.

Az Anyakulcsot olvasva nagyon tetszett, hogy van olyan része, ami praktikusan bárki számára használható, de hívőként van plusz dimenzió benne, amit tud alkalmazni, aki hittel él. Ez mennyire volt tudatos döntés?

Alapvetően az volt a célunk mindkét könyv esetében, hogy „ne lógjon ki belőle a templomtorony”. Aki ismer minket, tudhatja, hogy katolikusok vagyunk, a hitünket komolyan gondoljuk, közösségekbe tartozunk, és a családunk is ebben a hitben létezik. De az,

hogy mindannyian apák, anyák vagyunk, nem hit-, vallás- és egyházfüggő.

Ez nagyon fontos szempont volt. Ezeket a kulcsokat az is sikerrel használhatja, aki nem hittel éli az életét. Apának és anyának kell lennünk minden körülmények között: ebben segítenek a könyvek. Ugyanakkor letagadni sem szeretnénk, hogy nekünk segít ez a dimenzió. És egy-egy fejezet erejéig felkínáljuk ezt a perspektívát a könyv olvasóinak. Röviden ránézünk arra, hogy Isten hogyan használja az apakulcsokat és anyakulcsokat az ő gyermekeivel kapcsolatban. Mi hogyan érzékelhetjük, hogy ő kapcsolódni szeretne hozzánk, illetve bennünket is önálló, szabad és felelős személyiségnek álmodott. De az Apakulcs-tréningen, Anyakulcs-napon már csak a szülői feladatokról esik szó.

Említetted, hogy strukturáltan kezdtél gondolkodni a szülőségről. Mennyire könnyű beültetni a gyakorlatba azt, amit az ember egy könyvben olvas? Egyáltalán, könnyű tudatos szülőnek lenni?

Alapvetően szülőnek lenni nem könnyű! Ezen belül tudatosnak és ösztönösnek sem könnyű lenni, legfeljebb más típusú nehézségekkel nézünk szembe. Aki nagyon tudatos szeretne lenni, könnyen merevvé válik; aki az ösztöneire figyel, könnyen elszalasztja a következetesség pillanatait. Szóval nem egyszerű. De talán nem is a két végletben érdemes gondolkodnunk. Az Apakulcs és az Anyakulcs éppen abban segíthet, hogy elinduljunk egy jó középút felé. Aki ösztönösebb, az rátaláljon a kicsit reflektívebb gondolkodásra, aki pedig nagyon tudatos, az képes legyen meglátni az oldottabb pillanatok szépségét. Ha elkezdünk a közép felé lépegetni, az mindenkinek jobb lesz: szülőnek és gyereknek egyaránt.

Mennyire könnyen veszik rá magukat az apák arra, hogy elmenjenek egy tréningre? Egyáltalán, könnyen adják meg magukat annak, hogy változniuk kell a gyereknevelésben?

Akár az Apakulcs, akár az Anyakulcs-programokról van szó, alapvetően nem a változáson van a hangsúly, hanem az erősségeinken és az erőforrásainkon. Elsősorban arra nézünk rá, hogy mi mindennek tudunk örülni az apaságunkban-anyaságunkban, mi mindent csinálunk jól. Van bennünk velünk született vagy tanult álszerénység, de időnként azért jól esik kimondani, hogy van mire büszkének lennünk. Erről az alapról indulva aztán könnyebb megtalálni azokat a pontokat, amelyeken szeretnénk változtatni.

Ami néha nem könnyű…

Nem a rapid sorsfordítás a cél, hanem az, hogy tegyünk egy kis lépést abba az irányba, amerre haladni szeretnénk. Ezek a napok nem arra vannak, hogy felforgassuk az életünket. Ez nem lehetséges és nem is szükséges. Sőt: inkább veszélyes lenne. Mindig csak egyetlen apró elhatározást teszünk a nap végén, amelyet be is tudunk tartani, és amely segít fejlődnünk.

A kérdésre visszatérve, apák és anyák másképp jutnak el a tréningekre. A tapasztalatunk szerint az apák kétharmadát a társuk küldi. Mindenféle élethelyzetek előfordulnak, sokan sokféle helyzetből jönnek, ami kifejezetten gazdagító, hiszen az életet mutatja meg mindannyiunk számára. Itt alapvetően az apa-gyerek kapcsolatról van szó, mindegy, hogy valaki egyedül neveli a gyerekét, mozaikcsaládban él, vagy a feleségével harminc éve. De azért az látszik, hogy az apák nem könnyen indulnak el. Viszont nagyon sokan mondják a nap végén, hogy hálásak azért, hogy a feleségük elküldte őket. Persze sokan jönnek önszántukból, mert kíváncsiak, szeretnének ránézni a saját apaságukra és picit elmozdulni benne.

Az anyák esetében azt látjuk, hogy a családjukban finoman szólva nem saját magukat teszik az első helyre. Így az egynapos kiszakadást nagy szervezés előzi meg. Éppen ezért: nagy erővel biztatjuk az apákat, hogy küldjék el a társukat egy napra, mert hisszük, hogy minden anyának jár egy nap. Megérdemlik. Arról nem is beszélve, hogy a családjuk más minőségben működő anyát fog visszakapni, ami mindenkinek jó lesz.

Mi a tapasztalatod, mi az, ami a legnagyobb nehézséget okozza a férfiaknak az apaság megélésében?

Egyértelműen az idő. A munka-magánélet egyensúlyának a megteremtése. Azt felismerni, hogy

ha a gyerekem életének részévé akarok válni, ha kapcsolódni szeretnék a gyerekemhez, akkor abba nekem kell befektetnem. Időt, figyelmet, energiát.

Meg kell találnom a jó arányt a munka és a magánélet között. És talán ez is felszabadító egy-egy Apakulcs-tréningen, hogy érdemes rászánni azt a napot, mert másképpen tudom utána rangsorolni a feladataimat.

Van mód ennek a feszültségnek a feloldására?

Vannak pszichológiai ajánlások, hogy egy apának naponta hány percet kellene a gyermekével tölteni az egészséges fejlődés érdekében. De ha ilyet mondanék valakinek, aki mondjuk kéthetente láthatja a gyerekét, az érthető módon legszívesebben rám borítaná az asztalt. Nem is mondok ilyet. Nem az visz előre, ha penzumokat állítunk magunk elé. Inkább azt igyekszünk végiggondolni, hogy mihez kezdjünk azzal az idővel, ami rendelkezésünkre áll. Ha napi öt perc, ha heti egy nap, ha kétheti egy hétvége, akkor azzal. Hogyan tudunk kapcsolódni abban az időben, amely megadatik számunkra?

Kritikusak vagyunk magunkkal szemben, ha a saját szülőségünk minőségéről van szó?

Van, aki sokkal rosszabbnak látja magát, mint amilyen, más meg túl elnéző önmagával szemben. A skála mindkét vége megbetegítő lehet – saját magunknak és a gyerekünknek is. Én azt hiszem, hogy egészséges önreflexióra van szükség, hogy rá tudjak nézni arra, mit miért teszek, miért ezek a válaszreakciók jönnek elő belőlem, akarom-e, hogy ezek a reakciók jöjjenek elő belőlem, vagy valamit változtatni szeretnék. A folyamatos önreflexió segít, nem az ostorozó önkritika vagy a parttalan önajnározás.

Nem könnyű kibújni az embernek a saját bőréből, hiszen otthonról hozott mintáink – minden tudatosság ellenére – búvópatakként fel-fel bukkannak a szülői viselkedésünkben…

Mindannyiunkat erősen befolyásol az, amit otthonról hozunk. Van egy ingyenesen kitölthető teszt az Apakulcs honlapján, amely segít ránézni: kapcsolódás szempontjából milyen örökséget hozok otthonról? Akart-e bárki hozzám kapcsolódni, a szüleim akartak-e velem kapcsolatban lenni, képesek voltak-e rá, vagy mint a biliárdgolyót lökdöstek végig a gyerekkoromon? És a másik végletet felmérő teszt hamarosan ott lesz az Anyakulcs weboldalán: képesek voltak-e, tudtak-e, akartak-e jól elengedni, hogy én is önálló, szabad és felelős személyiséggé válhassak? Vagy pedig visszafogtak minden erővel – esetleg túl korán eltaszítottak?

Ebben mindannyiunknak vannak sérülései, és hozunk magunkkal mindenféle csomagot, de fel tudjuk ismerni, meg tudjuk nevezni ezeket a csomagokat. Az első lépés mindig a ráeszmélés: ki vagyok és mit hozok magammal? Ha ez nem igényel szakember vezette terápiát, ha saját magamban, baráti beszélgetésekben vagy csoportos tréningen képes vagyok elrendezni, akkor el tudom dönteni, hogy mit szeretnék továbbadni – ami engem is épít és az életet szolgálja –, és mi az, amit szeretnék magam mögött hagyni. Ebben az első lépés, hogy ránézek, az én szüleim hogyan működtek vagy akár működnek a mai napig.

Üzennél valamit azoknak édesapáknak, akik nem olvasták és nem ismerik az Apakulcsot? Mi az, amit fontos szem előtt tartani, hogy jobban tudjanak kapcsolódni a gyermekeikhez?

A kapcsolódás három kulcsának hívószava: ismerd, szeresd, támogasd. Ezt érdemes saját apai életünkben kibontani, egyre jobban megérteni és alkalmazni az adott helyzetben, az adott gyerekkel, az adott pillanatban.

Az elengedés három kulcsának hívószava pedig: felismerem, bátorítom, rábízom. Az önálló, szabad és felelős személyiségért.

Aki még sosem találkozott velünk, először mindenképpen nézzen rá a weboldalakra. Nem kell a könyveket elolvasni ahhoz, hogy valaki eljöjjön egy Apakulcs-tréningre vagy Anyakulcs-napra, ahol nagyon sok impulzust fog kapni ahhoz, hogy hogy meglássa: jól működő édesapa és jól működő édesanya. És hogy melyik az az irány, amiben érdemes egy picit továbblépnie.