Ungváry Zsolt: Értelmes viták helyett karaktergyilkosságok

Az iskolai oktatás mára legfontosabb kérdése a szövegértés problémája lett. Mit sem ér a sok megszerezhető tudás, ha a feladatban már a kérdést sem értjük, a kifejtést pedig végképp nem. A diákoknál ez felmérésekben, osztályzatokban napvilágra kerül, de sajnos a magyar társadalom felnőtt tagjai közül is egyre többen szenvednek ettől, nekik azonban nem lehet egyesével kijavítani a hibáikat, sőt meggyőzni is reménytelen őket, hogy a saját félreértelmezett mondataikkal vitatkoznak.

Az internetnek hála mindenki mindenbe beleszólhat – az is, aki ismeri ugyan a betűket, össze tudja olvasni őket, de nem képes összerakni az értelmét. Ő is feljogosítva érzi magát – legyen akár kommentelő, újságíró vagy politikus –, hogy a maga narratívája mentén ítélkezzen. Sokan tudnak számolni, de nem értik a logaritmust. Viszont nem is szólnak hozzá a matematikai konferenciákhoz.

Aki sokat beszél a nyilvánosság előtt, olykor beleszaladhat egy-egy pontatlan megfogalmazásba, amit persze kíméletlenül kihasználnak az ellenfeleik. Kövér László köteles beszédétől hosszú az út Orbán Balázs 56-os megjegyzéséig.

A legabszurdabb, amikor a rossz oldalon állók – ha azt orrontják, hogy a jó oldalon állók valamiben átálltak hozzájuk (vagy rájuk lehet húzni ezt) –, rögtön nekimennek. (Az ’56-ban a szovjeteket támogatók és szellemi örököseik hirtelen hazafiak lesznek, a szexuális devianciák védelmezői nagyhangú erkölcscsőszök, a magzatgyilkosságokat törvényekben szorgalmazók abortuszellenesek.)

A félreértelmezések természetesen szándékosak, mert politikai hasznot remélnek tőle, és ennek oltárán bármit feláldoznak.

Orbán Balázs eddig látott életútja, valamint a kormánynak, amelyhez tartozik (a miniszterelnök politikai igazgatója) egész ideológiája, tevékenysége a nemzeti szuverenitás megvédésről, 56 dicsőítéséről szól. Azt gondolni ezek után – és erre hajszát építeni –, hogy Orbán Balázs szerint az ’56-os forradalmárok hibás döntést hoztak, nyilvánvaló hazugság. Ha volt némi félreérthetőség, azt korrigálta.

Orbán Balázs: Nem állt szándékomban félreérthetően fogalmazni 1956 ügyében

Az ominózus kijelentés lényege nagyjából az volt, hogy (’56 tanulságaként) „megtanultuk, hogy itt óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé.”

Többen is megvonták már a (teljesen fals) párhuzamot ’56 és a mostani helyzet között. Az orosz-ukrán háború két szuverén ország között folyik egy adott területért, mint a háborúk többsége az ókor óta. Valamennyi ilyen háborúval párhuzamba állítható (Nagy Sándor perzsiai hadjáratától a mohácsi vészen át az 1870-es francia-porosz háborúig). 1956-ban egy – nagyhatalmi jóváhagyással – megszállt ország lázadt fel az elnyomói ellen; ’56 tükörképe inkább 1848-49.

Orbán Balázs nem vonta kétségbe a pesti srácok hősiességét, de – az ő véleménye szerint – hordozott az eset egy olyan tanulságot, hogy mi magunkra maradunk legjogosabb harcainkban is, odavetnek áldozatul a nagyhatalmi küzdelmek járulékos veszteségeként. Megvolt ennek az előzménye, hiszen míg az első világháborúban Galíciában és az Isonzónál elhulltanak legjobbjaink, a vége az lett, hogy az országunkat szétszabdalták. A második világháború szörnyű véráldozata szintén teljesen hiábavalónak bizonyult. Nem elvérezni kell, hanem ügyesen békét kötni, mint a románok. Igaz, a magyar habitustól ez nagyon messze van, számunkra a bátorság és a hősiesség kulturálisan és genetikailag is kódolva van, sőt szeretünk fejjel menni a falnak, ami néha akár eredményes is lehet. (Dobóék reménytelennek látszó küzdelmet nyertek meg, de ritkán tesszük melléje, hogy 1596-ban aztán Eger mégis elesett. Csak elodázni tudták a török hódítást, elkerülni nem.)

Orbán Balázs megjegyzése tehát vitatható, de nem gondolom, hogy 56 emlékét meggyalázná. Felszínre hozza a magyar néplélek két magatartásformáját. Az egyik Petőfi rendíthetetlensége. („Ha lehull a két kezünk is, / Ha mindnyájan itt veszünk is, / Előre!”; illetve a mélyen keresztény Dsida Jenő hitvallása a Psalmus Hungaricusban: „Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, / a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt, / ám annak a kezében, kit fegyver szorongat, / a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.”

És ott áll ezzel szemben a háború poklát megjárt Gyóni Géza vádló jajkiáltása: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket!” „Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe, / Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, / Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.”

Vagy Makláry Zoltán felejthetetlen, kétségbeesett magyarázkodása a Talpalatnyi földben: „Élni kell!”; és a – másokért való – megalkuvó túlélés esete, amikor a halálraítéltet Őze Lajos felpofozza az Ötödik pecsétben.

Az egyik heroikus, tiszteletreméltó, szobrot érdemlő és az identitásunkat őrző, a másik a kisember túlélést biztosító magatartása. Petőfi buzdító példája nélkül nem volnánk magyarok, de ha Petőfiként viselkedne mindenki, akkor nem maradnának magyarok.

Hősök nélkül nincs identitás, reálpolitikusok nélkül nincs megmaradás.

Ezen a problémán alapszik a Görgei-dilemma; a mai közvélekedés inkább a felesleges véráldozat megakadályozásának, mintsem hazaárulásnak tartja a fegyverletételt. És hogy ez mennyire nem objektív, az is bizonyítja, hogy évtizedekig éppen fordítva gondolták.

A maga életében és a nemzet sorsában mindenki megéli mindkettőt, párhuzamosan. (Az, hogy a forradalom 50. évfordulóján – nem mellesleg az 1958-ban a parlamentben Nagy Imre kivégzését bejelentő Apró Antal villájából – a népére lövető Gyurcsány most meg mert szólalni, az az erkölcstelenség olyan mélysége, amitől a monitor is elpirul.)

Egyre inkább eltűnnek az átmenetek, a több oldalról megvizsgált kérdések, és minden leegyszerűsödik igen-nemekre. Ami nem baj (hiszen Jézus is ezt mondta), de mi az igen, és mi a nem – ezt azért jó volna tisztázni. Ehhez párbeszéd és higgadt érvek kellenek, aminek nem kedvez a honi közélet.

A baloldal jön az „56 a nemzeti minimum, mindenki 56-os” mantrával, miközben simán besoroltak egy pufajkás miniszterelnöksége mögé; még szobrot is avattak neki, és az utcaelnevezésért is kiálltak.

Ami pedig az ukrán helyzetet illeti, a történelem sokfelé fordulhat. Buda elfoglalása után másfél évtizeddel Bornemisza Péter Huszt várában időzve azt írja: „Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!” Neki már nem lett, mint ahogy az utána következő 2-3 generációnak sem. De amiképpen a vers keletkezésekor Buda idegen megszállás alatt volt, Huszt pedig a magyar állam fennhatósága alatt, úgy mára ez megfordult.

A történelemben sosem lehet tudni, miből, mikor, mi következik…