Ungváry Zsolt: Értelmes viták helyett karaktergyilkosságok

Az iskolai oktatás mára legfontosabb kérdése a szövegértés problémája lett. Mit sem ér a sok megszerezhető tudás, ha a feladatban már a kérdést sem értjük, a kifejtést pedig végképp nem. A diákoknál ez felmérésekben, osztályzatokban napvilágra kerül, de sajnos a magyar társadalom felnőtt tagjai közül is egyre többen szenvednek ettől, nekik azonban nem lehet egyesével kijavítani a hibáikat, sőt meggyőzni is reménytelen őket, hogy a saját félreértelmezett mondataikkal vitatkoznak.

Az internetnek hála mindenki mindenbe beleszólhat – az is, aki ismeri ugyan a betűket, össze tudja olvasni őket, de nem képes összerakni az értelmét. Ő is feljogosítva érzi magát – legyen akár kommentelő, újságíró vagy politikus –, hogy a maga narratívája mentén ítélkezzen. Sokan tudnak számolni, de nem értik a logaritmust. Viszont nem is szólnak hozzá a matematikai konferenciákhoz.

Aki sokat beszél a nyilvánosság előtt, olykor beleszaladhat egy-egy pontatlan megfogalmazásba, amit persze kíméletlenül kihasználnak az ellenfeleik. Kövér László köteles beszédétől hosszú az út Orbán Balázs 56-os megjegyzéséig.

A legabszurdabb, amikor a rossz oldalon állók – ha azt orrontják, hogy a jó oldalon állók valamiben átálltak hozzájuk (vagy rájuk lehet húzni ezt) –, rögtön nekimennek. (Az ’56-ban a szovjeteket támogatók és szellemi örököseik hirtelen hazafiak lesznek, a szexuális devianciák védelmezői nagyhangú erkölcscsőszök, a magzatgyilkosságokat törvényekben szorgalmazók abortuszellenesek.)

A félreértelmezések természetesen szándékosak, mert politikai hasznot remélnek tőle, és ennek oltárán bármit feláldoznak.

Orbán Balázs eddig látott életútja, valamint a kormánynak, amelyhez tartozik (a miniszterelnök politikai igazgatója) egész ideológiája, tevékenysége a nemzeti szuverenitás megvédésről, 56 dicsőítéséről szól. Azt gondolni ezek után – és erre hajszát építeni –, hogy Orbán Balázs szerint az ’56-os forradalmárok hibás döntést hoztak, nyilvánvaló hazugság. Ha volt némi félreérthetőség, azt korrigálta.

Az ominózus kijelentés lényege nagyjából az volt, hogy (’56 tanulságaként) „megtanultuk, hogy itt óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé.”

Többen is megvonták már a (teljesen fals) párhuzamot ’56 és a mostani helyzet között. Az orosz-ukrán háború két szuverén ország között folyik egy adott területért, mint a háborúk többsége az ókor óta. Valamennyi ilyen háborúval párhuzamba állítható (Nagy Sándor perzsiai hadjáratától a mohácsi vészen át az 1870-es francia-porosz háborúig). 1956-ban egy – nagyhatalmi jóváhagyással – megszállt ország lázadt fel az elnyomói ellen; ’56 tükörképe inkább 1848-49.

Orbán Balázs nem vonta kétségbe a pesti srácok hősiességét, de – az ő véleménye szerint – hordozott az eset egy olyan tanulságot, hogy mi magunkra maradunk legjogosabb harcainkban is, odavetnek áldozatul a nagyhatalmi küzdelmek járulékos veszteségeként. Megvolt ennek az előzménye, hiszen míg az első világháborúban Galíciában és az Isonzónál elhulltanak legjobbjaink, a vége az lett, hogy az országunkat szétszabdalták. A második világháború szörnyű véráldozata szintén teljesen hiábavalónak bizonyult. Nem elvérezni kell, hanem ügyesen békét kötni, mint a románok. Igaz, a magyar habitustól ez nagyon messze van, számunkra a bátorság és a hősiesség kulturálisan és genetikailag is kódolva van, sőt szeretünk fejjel menni a falnak, ami néha akár eredményes is lehet. (Dobóék reménytelennek látszó küzdelmet nyertek meg, de ritkán tesszük melléje, hogy 1596-ban aztán Eger mégis elesett. Csak elodázni tudták a török hódítást, elkerülni nem.)

Orbán Balázs megjegyzése tehát vitatható, de nem gondolom, hogy 56 emlékét meggyalázná. Felszínre hozza a magyar néplélek két magatartásformáját. Az egyik Petőfi rendíthetetlensége. („Ha lehull a két kezünk is, / Ha mindnyájan itt veszünk is, / Előre!”; illetve a mélyen keresztény Dsida Jenő hitvallása a Psalmus Hungaricusban: „Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, / a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt, / ám annak a kezében, kit fegyver szorongat, / a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.”

És ott áll ezzel szemben a háború poklát megjárt Gyóni Géza vádló jajkiáltása: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket!” „Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe, / Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, / Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.”

Vagy Makláry Zoltán felejthetetlen, kétségbeesett magyarázkodása a Talpalatnyi földben: „Élni kell!”; és a – másokért való – megalkuvó túlélés esete, amikor a halálraítéltet Őze Lajos felpofozza az Ötödik pecsétben.

Az egyik heroikus, tiszteletreméltó, szobrot érdemlő és az identitásunkat őrző, a másik a kisember túlélést biztosító magatartása. Petőfi buzdító példája nélkül nem volnánk magyarok, de ha Petőfiként viselkedne mindenki, akkor nem maradnának magyarok.

Hősök nélkül nincs identitás, reálpolitikusok nélkül nincs megmaradás.

Ezen a problémán alapszik a Görgei-dilemma; a mai közvélekedés inkább a felesleges véráldozat megakadályozásának, mintsem hazaárulásnak tartja a fegyverletételt. És hogy ez mennyire nem objektív, az is bizonyítja, hogy évtizedekig éppen fordítva gondolták.

A maga életében és a nemzet sorsában mindenki megéli mindkettőt, párhuzamosan. (Az, hogy a forradalom 50. évfordulóján – nem mellesleg az 1958-ban a parlamentben Nagy Imre kivégzését bejelentő Apró Antal villájából – a népére lövető Gyurcsány most meg mert szólalni, az az erkölcstelenség olyan mélysége, amitől a monitor is elpirul.)

Egyre inkább eltűnnek az átmenetek, a több oldalról megvizsgált kérdések, és minden leegyszerűsödik igen-nemekre. Ami nem baj (hiszen Jézus is ezt mondta), de mi az igen, és mi a nem – ezt azért jó volna tisztázni. Ehhez párbeszéd és higgadt érvek kellenek, aminek nem kedvez a honi közélet.

A baloldal jön az „56 a nemzeti minimum, mindenki 56-os” mantrával, miközben simán besoroltak egy pufajkás miniszterelnöksége mögé; még szobrot is avattak neki, és az utcaelnevezésért is kiálltak.

Ami pedig az ukrán helyzetet illeti, a történelem sokfelé fordulhat. Buda elfoglalása után másfél évtizeddel Bornemisza Péter Huszt várában időzve azt írja: „Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!” Neki már nem lett, mint ahogy az utána következő 2-3 generációnak sem. De amiképpen a vers keletkezésekor Buda idegen megszállás alatt volt, Huszt pedig a magyar állam fennhatósága alatt, úgy mára ez megfordult.

A történelemben sosem lehet tudni, miből, mikor, mi következik…