Ungváry Zsolt: Énekesek, macskák és a többi szavazó
Ez az egész egy nagy szappanopera. Kár, hogy az életünk, sorsunk, jövőnk a tét. Itt van például a Vészhelyzet George Clooney-ja, aki korábban bidenista volt és szorgalmasan gyűjtötte a kampánypénzeket, majd elküldte az öregfiúnak a selyemzsinórt. De ki rendezi Clooneyt? Soros? Az öreg vagy a junior? Vagy ők is csak megírt karakterek?
J.D. Vance szenátor (jelenleg a republikánusok alelnökjelöltje) évekkel ezelőtt tett egy pikírt megjegyzést, elsősorban Kamala Harrisnak címezve, miszerint a Demokrata Pártot „egy rakás gyerektelen, macskás nő vezeti, akik szerencsétlenek a saját életük és a döntéseik miatt, ezért az ország többi részét is szerencsétlenné akarják tenni”.
A politikai közbeszédben nálunk is előjött többször a téma, vajon tud-e igazán jövőbe látó, a világért felelősséget vállaló lenni az, akinek nincs gyermeke. Aki szerint a carpe diem, a pillanat megragadása a lényeg, és a gyerekek – a szarvasmarhákkal együtt – csak feleslegesen terhelik a klímát.
Taylor Swift az egyik legismertebb terméke annak a mindent elborító showbiznisznek, amely a szórakoztatásra, az uniformizálásra, a fogyasztókra építve szerez hasznot és próbálja mozgatni a világ egy részét. A sok-sok millió követővel rendelkező sztár véleménye nyilván nem közömbös az általános választójogra építő rendszerekben.
Nos, Swift most egy macskás kép közzétételével tette le a garast Harris mellett, ami utalás a korábbi megjegyzésre és egyben értékválasztás: a jelen erői a múlt és a jövő felett. (Talán nem durva párhuzam a néhány évvel ezelőtti, az abortusz liberalizálása melletti ír népszavazás, amit azoknak a fiataloknak a szavazatai döntöttek el a megengedő, szélsőségesen abortuszpárti szabályozás javára, akik bizonyára meg sem születtek volna, ha fogantatásukkor már ilyen törvény van életben.) Mivel a macskák és kutyák ugyanúgy nem fognak szavazni, mint a meg nem születő gyermekek, így kizárólag az „én” számít. Swift bejegyzése ennek az „én”-nek az apoteózisa.
Ez nem zárja ki, hogy két év múlva, ha teherbe esik aktuális partnerétől, esetleg egyszeriben arról fog minden szólni, a macska mellett (helyett?) feltűnnek a babás képek, mert megérti, micsoda fantasztikus boldogság életet adni. Persze azt fogja gondolni, hogy ez csak vele történik meg, az ő gyereke a legkülönlegesebb, de ebben azért lesz valami emberi.
És talán majd fog egy kicsit aggódni azon, hogy kedvenc elnöke, Kamala, belebonyolódik-e egy kis nukleáris háborúba az oroszokkal, mert ki tudja, talán a ruszki rakéták elérhetik New Yorkot is. És nem biztos, hogy lesz egy Will Smith vagy Liam Neeson, aki a kevés kiválasztottat egy helikopterrel az utolsó pillanatban elvigye a titkos barlangba, ahol túlélhetnek.
Persze nem csak Swift lépett szorítóba valamelyik oldalon. A Trump mellett már korábban felsorakozó Elon Musk nem hagyhatta szó nélkül a macskás támadást. De exponálta magát a kétmillió Instagram-követővel bíró hajdani amerikai labdarúgó, Brittany Mahomes (amikor rákerestem, kiderült, hogy nő… a Brittanyból nem jöttem rá…), aki lájkolta Donald Trump egy posztját, aminek következtében számtalan lesújtó üzenetet kapott. Trumpot bírálni ugyanis jó (növeli a népszerűséget), kiállni mellette rossz. Ismerjük ezt. Miközben a támogatottságuk nagyjából fele-fele, mégis úgy tűnik a közösségi médiából, mintha lenne egy gonosz kis csoport (Trump és hívei, vagyis nemzetiek, konzervatívok, hívők, jobboldaliak) meg a jók elsöprő többsége (Kamala, liberálisok, macskások, woke-isták, klímavédők, baloldaliak). Hasonlóképp járt el Mbappé az Eb idején, amikor felszólította a franciákat, hogy ne szavazzanak Le Penékre, miközben a Nemzeti Tömörülés támogatottsága közel egyharmadnyi volt, tehát Mbappé honfitársai, szurkolói, de statisztikailag még csapattársai közül is minden harmadik Le Pent választotta.
Ilyenkor felszisszenünk, vajon eldönthetik-e különféle celebek a választást. Mitől demokratikus az, ha egy-egy kivételezettnek a szava sokkal többet ér, mint másoké.
Mégsem kell kétségbeesni és túlértékelni a média jelentőségét. Amikor én gyerek voltam, egyetlen tévé és rádió volt, amiből kizárólag a balos propaganda szólt. Az újságok a balos narratívát közvetítették, balos tanáraim kommunista tankönyvekből tanítottak, mégis masszívan jobboldali lettem.
Tökmindegy, mit mond Swift, Clooney vagy Azahriah; ha valaki kilép a saját szakterületéről, nem biztos, hogy orákulum marad. Senki sem szeretné, ha a fürdőszobáját a tanítónéni burkolná, a vakbelét a rockénekes venné ki, a burkoló énekelne és a sebész vinné osztálykirándulásra az alsósokat.
Bízzunk benne, hogy az átlag amerikai szavazópolgár – még ha szívesen dúdolja is Taylor Swift számait – nem rohan arra bízni a hazája sorsát, akit a macskás kis csaj javasol neki. Sőt.
