Ungváry Zsolt: Szégyen-e a homoszexualitás?

Húsz-huszonöt évvel ezelőtt aligha gondolta bárki is, hogy a politikai közbeszédnek, a publicisztikáknak meghatározó eleme lesz – sőt a legmagasabb szintű döntéshozóktól az olimpiai versenyekig az élet minden területére bekúszik – a homoszexualitás témája. Majdnem LMBTQ-t írtam, de ez a betűszó két évtizede a társadalom elsöprő többségének az égvilágon semmit sem jelentett. (Talán nem is létezett.)

Manapság nem telik el úgy nap, hogy a kérdéssel valamilyen formában ne találkoznánk, ráadásul örökösen állásfoglalásra is kényszerítenek. Az országot nagyjából két részre osztja a probléma. Egyik oldalon áll az a progresszív vonulat, amelyik minden tradicionális elpusztításával a család, az élet továbbadása ellen, a nemzeti és vallási hagyományok megszüntetéséért dolgozik. Ők következetesen a legliberálisabb nézőpontot választják, a konzervatív szemlélet pedig igyekszik ezt az eredetileg marginális kérdést ott tartani, ahová való: a szubkultúrák világában.

Ugyan értelmes párbeszédre – mint egyébként sok más témában sem – sok remény nincs, mégis nehéz lemondani arról, hogy a másik felet megpróbáljuk meggyőzni vagy legalábbis informálni saját álláspontunkról. Az alábbi írás erre lenne apró kísérlet.

Perintfalvi Ritáról az égvilágon semmit sem tudunk azon kívül, hogy rendszeresen provokálja a keresztény-nemzeti oldalt. E funkciójában viszont olykor gondolkodásra, érvek gyártására vagy – mint ezúttal – tájékoztatásra sarkallhat minket. Egy Facebook bejegyzésében némi öntömjénezés mellett két másik közéleti szereplő vitájáról ír (ami ezúttal számunkra irreleváns), de van egy mondata, amire talán érdemes válaszolni. Ez így szól: „Én csak azt nem értem, hogy miért lenne szégyen az, ha valaki b*zi?” (Ő maga csillagozta ki, maradhatunk mi is ennél az alaknál.) 

Nos, a szégyen nem büntetőjogi kategória. Ez egyfajta morális közmegegyezés kérdése. Egy-egy kultúrában mást és mást jelent. Nem írhatjuk elő másoknak, mit tartsanak szégyennek, hiszen ez szokás, világnézet, vallás, erkölcs kérdése.

Régen például szégyen volt házasságon kívül teherbe esni. Ma már nem annyira. Véleményes, hogy ez vajon jót tett-e a nőknek, férfiaknak, a társadalomnak.

„Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki, / Egy paraszt fiúval még sem áll ki senki!”, írja Arany János. Vagyis a katonák nem mernek megvívni egy ijesztően erősnek tűnő parasztfiúval; nagy szégyen ez számukra, mert azt jelenti, nem különbek nála, neadjisten gyávák. Innen nincs messze cikkünk felvetése: miért zavarja a férfiakat a buzulás?

Elsősorban azért, mert a férfi identitásának, gondolkodásának, önképének, önbecsülésének, a világban elfoglalt helyének meghatározó eleme a férfiassága. A férfi éppen attól férfi, hogy nem nő. Csak akkor tud pozíciót foglalni, ha megvan az ellentét-párja. Az a dolga, hogy meghódítsa, védje, eltartsa és mindenekelőtt szeresse (ld. Szent Pál levelét) a nőt. Ennek persze nagyon hangsúlyos része a testiség is. A nő vonzerejének meghatározó (legfontosabb) eleme a külseje; mégpedig hangsúlyozott nőiessége. Akit nem érdekelnek a nők (sőt, rosszabb: a férfiak vonzzák), az nem férfi. A közösség éppen úgy kiveti magából, ahogyan a fradisták között nincs helye egy újpestinek.

Nem értem, vajon a feministák miért védik olyan bőszen a homokos férfiakat, hiszen egy meleg férfi a legmegalázóbb a nőknek. Azt üzeni, hogy egyáltalán nincsen szükség rájuk; még társnak, szexuális partnernek sem tudja őket elképzelni, vagyis teljesen feleslegesnek, értéktelennek tartja a nőt. Szemben a macsó férfival, akinek a nő a legértékesebb, hiszen mindent az ő elismeréséért tesz; még ha ez talán olykor visszatetsző is.

Én nem vagyok igazi macsó, sem kigyúrt izomkolosszus, de próbálok férfias lenni. Futok, fekvőtámaszozom, igyekszem a nőmet és családomat védeni; sajnos, a feleségem egyre kevésbé szorul rá, mert szorgalmas, önálló lény, de azért az erőt igénylő feladatokban még rám hagyatkozik. És igen, a gyerekekkel is sokat foglalkoztam, most az unokámmal is, mert ez is férfias.

A fiúk között az én gyerekkoromban a b*zi számított a legnagyobb sértésnek. Ha az ember anyukájának vélelmezhető kicsapongó szexuális életét feszegették, az is vért kívánt, de a legnagyobb szégyen, a legdurvább szitokszó mégis a b*zi volt. (Igazán senki sem gondolta, hogy a másik édesanyja pénzért árulná a testét, de ha valakire a saját neméhez való vonzódás gyanúja vetült, az mindennél rosszabb volt.)

A férfi társadalomban tehát ez szégyen. Szégyen az árulás, a gyávaság is. Mert ezek a férfi lét részei éppen úgy, mint a nemi érdeklődés. De mivel ez a legfontosabb, ha ebben áll be defektus, az lesz a legnagyobb szégyen. Az összes egyéb tulajdonság tulajdonképpen azért fontos, mert a nőknek akar imponálni. Aki nem is akar a nőknek imponálni, az nem férfi. Ez persze önmagában nem baj. Lehet valaki jó orvos, színész vagy kőműves attól, hogy a saját neméhez vonzódik. De „jó férfi” nem lehet.

Nem értem, hogy akik ezeket a genderfluid dolgokat kedvelik, miért foglalkoznak azzal, hogy a „férfi-társadalom” mit gondol valakikről. Ha úgy tetszik, ez a mi belügyünk. Ezért is van, hogy a leszbikusok annyira nem zavarják a férfiakat, mert ez meg a nők belügye. Bár logikusan a sok meleg férfi jó is lehetne, mert csökkentené a konkurenciát. Ebből is látszik, mennyire erősen elvi kérdés, még a prakticitást is felülírja.

A szégyen egyfajta védelem is, hogy a közösség tagjait visszatartsa ettől a viselkedésformától. Ha lopni, erőszakoskodni nem szégyen egy közösségben – van ilyen –, akkor felszakad a társadalom szövete. Ha nem szégyen, sőt inkább dicsőség mondjuk embert ölni, terrorcselekményt végrehajtani (vannak ilyen közegek is), annak beláthatatlan következményei lesznek.

Ha a b*ziság nem lesz többé szégyen, akkor elfogadottá válik – látjuk –, sőt akár divattá, ami súlyosan rombolja a társadalom fennmaradásának esélyét. 1-2 %-nyi deviánst elvisel a közösség, de ha az arányuk egyre följebb megy – és bizony Amerika és Nyugat-Európa intő példa lehet – az már veszélyes.

Az élet továbbadása az egyik legfőbb parancs, akik erre alkalmatlanok, azok nem válhatnak mintává.