Ungváry Zsolt: Férfias nők; genderproblémák az olimpián
A nyári időszakot szokás uborkaszezonnak nevezni, amikor a közéletben, politikában viszonylag eseménytelenül telnek a napok. Ez az uborka, illetve általában a savanyúságok téli eltevésének ideje, és a német Sauergurkenzeit mintájára került be a magyarba, bő másfél százada.
Ilyenkor a sajtóban sokszor mondvacsinált ügyekkel, mesterségesen gyártott vagy indokolatlanul felturbózott hírekkel próbálják fenntartani a közönség érdeklődését. Most azonban szó sincs erről, talán nem bánnánk, ha inkább a konzerválással foglalkozhatnánk (bár a modern korban ezt is megteszik helyettünk a gyárak), s nem történne ennyi minden a világban. Háborúk, járványok és vad ideológiai küzdelmek árnyékában még a sport ünnepe, az olimpia sem szólhat pusztán az eredményekről; nem csak a kétbalkezes szélső, az elfogult bíró vagy a századmásodpercek jelentik a témát.
A megnyitó fura üzenete máig ható hullámokat vetett; a szervezők a sokféleségre való hivatkozással erőszakos gendernépszerűsítésbe fogtak, és éppen a döntő többséget hagyták ki: mindig csak a kisebbségekről, a marginális extravaganciákról beszélünk, de a normalitás, az alapállapot megmutatása elmarad. A (most éppen) woke-nak nevezett liberálbolsevizmus kedves témája, a nők és férfiak közötti határ elmosása pedig az algériai bokszoló szereplése kapcsán került újra napirendre.
Mivel a logikájuk nem természetes, hanem eleve kimódolt, ezért létrejöhetnek olyan helyzetek, amire nincsen megoldás. Az interszexuális ökölvívó esete ilyen: egyfelől nem teszünk különbséget nemek szerint, mindenki legyen az, ami akar, másfelől ne szúrjunk ki a nőkkel, és ne veressük őket agyon férfiakkal. Transzjogi aktivisták kontra nőjogi széplelkek hirtelen a barikád két oldalán találták magukat, és mondanám, hogy mi férfiak ilyenkor csak kérjünk egy kávét, de a helyzet az, hogy nő és férfi nem ellenségek, nem riválisok, hanem egymást kiegészítő felei a világnak. (Ld. még: fele-ség)
Az emberek között olyan értelemben nincsen különbség, hogy valamennyien az Isten képmására, halhatatlan lélekkel lettünk teremtve; nincsen első- vagy másodosztályú üdvösség, magasabb és alacsonyabb rendű lélek. Nő és férfi, szegény és gazdag, öreg és fiatal, fehér és fekete mindannyian egyformák az Úr szemében (vagy ha úgy jobban tetszik, nem sorolhatjuk egyikük méltóságát sem a másik elé). Másrészt teljesen nyilvánvaló, hogy amiképpen egy gazdag ember lehetőségei, életkörülményei eltérőek a szegénytől, ugyanúgy a gyerek méretei, tapasztalatai, felelősségérzete nem azonos a felnőttével (ezért nem lehet például bizonyos kor alatt büntetni) és bizony a nők és férfiak sem egyformák biológiailag, külső-belső tulajdonságaikban, méreteikben.
Sokáig az európai társadalmakban a politikai jogokat tekintve a nők hátrányos helyzetben voltak. (Egyébként az általános választójog bevezetéséig a férfiak jelentős része is.) Az iszlám világ – de a zsidó és keresztény hagyományok is – nemi alapon komoly megkülönböztetéseket tesz.
A nyugati világban a feministák megpróbálták ezeket a tradíciókat lebontani, de – véleményem szerint – elkövették azt a hibát, hogy nem a női szerepet tették egyenrangúvá a férfiéval; (vagyis ahelyett, hogy azt igyekeztek volna kimondani, hogy a pénzkereset, a különböző foglalkozások hivatása, az erő és a hatalom gyakorlása nem magasabb rendű az élet kihordásánál, a leendő generációk felnevelésénél, a biztonságos háttér megteremtésénél), inkább letették a fegyvert. Elismerték (tévesen!), hogy a férfiak által végzett tevékenységek fontosabbak, magasabb rendűek, ezért a nőből is férfit akartak csinálni, ahelyett, hogy női mivoltában helyezték volna egy vonalba a férfival. A nő testi-lelki felépítése más, és nem a férfihoz kéne hasonlítani – mert ott esélytelen és csak mesterséges beavatkozásokkal, kvóta, szteroidok stb. veheti fel a versenyt –, hanem a saját tulajdonságait egyenlőnek elismertetni.
Ezzel aztán sikerült a két nemet egymásra uszítani, a nőket idegen pályán versenyeztetni, amit egyébként a férfiak viszonylag könnyen vissza is vertek. Ennek egyik jellemző és látványos területe a sport.
A dolog ott kezdődik, hogy valamennyi sportág (talán a nem kifejezetten népszerű ritmikus sportgimnasztika kivételével) először férfi formában létezett, majd ezeknek kialakultak női válfajai, ugyanis – minő véletlen – ha a nők együtt küzdenek a férfiakkal, teljesen esélytelenek. Az összes időre mért sportágban a vert mezőnyben lennének, a felnőtt női kézilabda-válogatott junior fiúkkal szokott tréningezni. A női tenisz két hatalmas csillaga, a Williams-nővérek egyszer azt mondták, a férfiakat is le tudják győzni. Az akkori világranglistán 203. helyen álló Karsten Braasch elfogadta a „kihívást”, és könnyedén 6-2-re, illetve 6-1-re legyőzte Venust és Serenát. Érdekes, hogy még a sakkban is, ahol pedig a testi erő nem számít, külön indulnak a nők, és bár Polgár Juditnak rövid ideig sikerült a férfiak között is az élmezőnybe kerülnie, sem előtte, sem utána nem merte ezt senki bevállalni. (A dartshoz is csak figyelem, jó szem, kitartás és ügyesség szükségeltetik, mégsem tudnak a nők jelentős eredményt felmutatni egy-két kósza kísérleten kívül.)
És akkor megérkeztünk a bokszhoz; én azt sem nézem szívesen, ha férfiak ütik egymást a közönség kedvéért, de hogy nők tegyék ezt, számomra abszurd. Ha nincs a botrány, valószínűleg sosem nézek meg egy női ökölvívó-meccset. Mert a nők, ugye, mindenre képesek, amire a férfiak, csak persze – és ezt éppen ezzel az esettel maguk demonstrálják – nem azonos szinten. Hiszen egy kissé túlszteroidozott vagy genetikailag eltérő versenyző megjelenése azonnal felborítja a rendet. Ha azonban elfogadjuk, hogy a genetika mégiscsak egy létező valami, akkor a sportszerűség azt diktálja, hogy Imane Khelif ne induljon a nők között. Ha csakugyan eltérő a biológiai felépítése (nocsak, van biológia, hát nem társadalmi kérdés, személyes döntés a nemünk?), induljon a férfiak között.
Vagy törődjön bele, hogy az adott körülmények között nem lehet versenysportoló. (Én nagyon szeretek énekelni, de egyáltalán nincs zenei hallásom. Sosem fogok operettekben fellépni, nem lesz rockzenekarom és szólólemezem. Elengedtem, mert hiányoznak hozzá a képességeim. Bizonyos dolgokat el kell tudni engedni.)
Ezt az egész problémát egyébként József Attila közel száz éve már néhány verssorban tökéletesen megoldotta:
„(…) mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…”
Címlapképen: Imane Khelif algériai transz női ökölvívó.
