Ungváry Zsolt: A nemzetállamok kora csak nyugaton járt le
A miniszterelnökök többsége Európában amolyan bürokrata, aki koalíciós tárgyalások, költségvetési szavazások, nyilatkozatok és botrányok között, napról-napra viszi országa ügyeit. Karakterük könnyen összetéveszthető, nevüket megjegyezni sem mindig érdemes, mert viszonylag gyorsan cserélődnek. Egy olyan világból, amikor az országokat unalmas, fantáziátlan és kisszerű bürokraták vezetik, meglehetősen kilóg a mi kormányfőnk, aki nem pusztán valamiféle magas beosztású alkalmazottnak tekinti magát egy munkarendben, (amelynek összeállítására sok hatása nincs), hanem vízióval, tervekkel, küldetéstudattal bír, amihez szükséges politikai támogatással is rendelkezik.
Miután épp letudta a világ legbefolyásosabb embereivel tartott találkozóit az ukrán békefolyamat előmozdítása érdekében, részt vett a NATO-csúcson, most éppen tusványosi beszédével szolgáltat muníciót politikusoknak, közéleti szereplőknek, publicistáknak, egyszeri polgároknak.
Visszatérő elemként, de talán most kifejezett hangsúllyal újra kiemelte a nemzetállamok jelentőségét, és azt a különbözőséget, ahogy erről Nyugat- vagy Közép-Európában gondolkodnak. Mi magyarok szinte egyedülállóak vagyunk a kontinensen abban, amiképpen erről a kérdésről vélekedünk.
Jellemző, hogy Orbán minden évben az egyik legfontosabb beszédét Tusnádfürdőn, a jelenlegi magyar határokon kívül mondja el. Azt is demonstrálva ezzel, hogy Székelyföld, Erdély, illetve minden terület, ami a Szent István-i, tehát a valódi Magyarországhoz tartozik, része a mi nemzetállamunknak.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne fogadná el a politikai valóságot, és vissza akarná csatolni Erdélyt. Nem vonalakat akarunk húzogatni, mi egységes – történelmi, kulturális – Magyarországban gondolkodunk. Ezt nem tudják elvenni tőlünk békeszerződésekkel, a mi históriánk, sorsunk ezeken a tájakon játszódott és játszódik, a tudatunkban része a „nemzetállamunknak”. Ez nem fasizmus, revizionizmus, irredentizmus, hanem a valóság. (Mondhatjuk, hogy a férfiak is tudnak szülni, törvénybe is iktathatjuk, attól ez még nem igaz. Mondhatjuk, szerződésbe foglalhatjuk, térképre rajzolhatjuk, hogy Tusnád, Arad, Kolozsvár, Kassa, Ungvár nem magyar föld, attól még az.)
Ez nem egyszerűen személyes, hanem nemzeti ügy. Nekem például egyetlen felvidéki felmenőm sincs, erdélyi szál is éppen csak, mégis úgy tekintek ezekre a területekre, mint a sajátomra. Ahogy Vas megyére is, ahonnan a fél családom származik, bár ritkán vetődöm arra, Budapestre, ahol születtem és felnőttem, Érdre vagy a Balatonra, ahol manapság élek, vagy mondjuk Baranyára, ahol nem sokat jártam.
Éppen a mi nemzetfelfogásunkból következik az Ukrajnával szembeni eltérő és kevésbé megértő álláspontunk is. Nekünk Trianon a nemzetállami, történelmi, etnikai elvek megbocsáthatatlan felrúgását jelentette. A nyugatiak érdekekben, birodalmakban, „feladatokban” gondolkodnak. Ukrajnánál sem az etnikai vagy történeti elvet hajszolják, hanem a biznisz szempontjából legfontosabb pillanatnyi prakticitást, Oroszország visszaszorítását és pozícióinak gyengítését. Mi viszont nem látjuk tragikusnak, ha Ukrajna elveszít egy körülbelül akkora területet, mint amekkorát jelenleg a valamikori Magyar Királyságból birtokolnak.
A nemzetállam nem jelenti feltétlenül a határokkal körülírt államot. A magyarok a XVI. században is nemzetállamban, az eredeti kárpát-medencei hazában gondolkodtak, függetlenül a három felé szakadtság objektív valóságától. Most is így van; a románok fújnak ránk, mert ezt nem értik, nekik a körberajzolt vonalak kellenek, és azt képzelik, mi mindjárt csatolni akarunk, ahogy ők tették. Nekik ugyanis nem számít a lakosság, a természet, az épített örökség; lepuszítanak, lerombolnak, mindegy, csak a vonalak meglegyenek a térképen. Nyugaton is azt hitték, ha Trianonban meghúzzák a vonalakat, Magyarország akkora lesz, amekkorára rajzolják. Ez nincs így.
Ezért kínlódtak velünk annyit a Habsburgok, mert ők dinasztikus alapon gondolkodtak, azt hitték, a magyarok a választott királynak alárendelik magukat mindenben. Csakhogy nekünk egy bécsi birodalmi király nem felelt meg.
Olyan erős államszervezők vagyunk, hogy az ellenséges megszállás alá kerülő területeinket is részben működtetni tudtuk és tudjuk, illetve az egész részének tartjuk. (Török hódoltságnak neveztük az Oszmán Birodalom által bekebelezett megyéinket, az Erdélyi Fejedelemséget afféle tartalék kis-Magyarországként kezeltük. És most is úgy tekintünk a határon túli magyarokra és tájra mint a nemzet részére.)
Ez nem is olyan magától értetődő. A németeknek például nem nagyon megy. A honfoglalás miatt kényszerből összefogó kis tartományokból létrejött ugyan egy laza államszövetség Német-római Császárság néven, de az sosem volt nemzetállam. (Igazából 1871-től, a poroszok erejéből és eltökéltségéből lett először valamennyire egységes Németország, amely bő negyven év múlva már bele is keveredett egy világháborúba, amiből megalázva, megcsonkítva került ki. A következő kísérlet már csak egy bő évtizedig tartott, újabb súlyos vereséggel és feldarabolással. Negyven évnyi kettéosztás után (magyar segédlettel) sikerült egyesülniük, de még nem telt el negyven év, és már megint a széthullás jeleit mutatják, és sodorják bele a kontinenst a világégésbe.)
Nyugaton valóban nem létezett ez a fogalom a 18. századig; a római birodalomból kialakulgató, örökségekből és békeszerződések nyomán, hódításokkal és dinasztikus kapcsolatokkal születtek, bomlottak fel és módosultak az államok.
Magyarországot megalapítottuk egy jókora adott területen, szinte a pontos évet is meg tudjuk mondani, mikor, és azóta az a magyarok országa. Néha csökkent a területe vagy a szuverenitása, de sosem szűnt meg és lényegileg nem is változott. Halicsot, Sziléziát, Bécset vagy Nápolyt sosem tekintettük Magyarországnak, annak dacára sem, hogy olykor elfoglaltuk, mint ahogy Budát, Kassát vagy Kolozsvárt mindig is annak tartottuk, függetlenül attól, kihez tartozott éppen.
Így aztán nincs hivatottabb államférfi a magyar miniszterelnöknél, aki a nemzetállamok nevében, érdekeiket képviselve felszólalhat. Hangja egyre messzebb hallatszik el, de a további sorsunk nem csak a saját kezünkben van. Hunyadi ugyan megállította a törököt, róla beszélt akkor a fél világ, de hetven év múlva a muzulmánok már áttörtek. Jó lenne nem megismételni a történelmet.
Címlapkép forrása: Freepik
