Évezredeken át világos volt ember és állat viszonya. Az ember mint az egyetlen tudattal és lélekkel rendelkező lény, a világot értő és alakítani képes erő, maga alá rendelte az állatvilágot. Tisztelettel bánt a természettel, nem pusztította esztelenül – már csak a saját érdekében sem –, de soha, egyetlen pillanatig sem gondolta, hogy az állat egyenrangú volna vele.

Honfoglaló harcos őseink megbecsülték a lovukat, mert egy-egy csatában az életük múlt rajta, az igazán nagy vezérekkel együtt el is hantolták őket, de fordítva persze sosem történhetett meg; egy elhullott ló miatt nem csapták agyon a gazdáját, hogy melléje temessék. A földműves vigyázott a tehenére, kecskéire, baromfijára, mert az élelmet, a családja számára a táplálékot jelentette. És nem sajnálta levágni a disznót, tyúkot, libát, még ha akár tojás kora óta ismerte is, mert pontosan tudta, hogy annak az állatnak az a rendeltetése, az a helye a természet jól megkonstruált világában, hogy az embert segítse.

Ha a farkas, medve bejött a faluba, és veszélyt jelentett az ottaniakra, akkor a lakosok lelkifurdalás nélkül kilőtték, és ez így volt helyes. Ahogyan mi is molycsapdával védekezünk a kamrában, a lakásban tanyát verő hangyát, poloskát, svábbogarat kiirtjuk.

A modern korban, amikor az ember jódolgában nem tud mit csinálni, és saját identitását sem képes már meghatározni, másokkal is így van; felcseréli a feladatokat, az értékeket, összekeveri a jót a rosszal, tévesen értelmezi a teremtett világ védelmét, és benne az ember helyét.

Újabban a gazdaságilag fejlett országokban a gyermekek születési számának csökkenésével párhuzamosan nőni kezdett a kutyák „társadalmi” szerepe. A svéd bútorboltban úgy grasszálnak, mintha maguk választanák ki a fekhelyüket; háti hordozókból lihegnek elő, cumisüvegből itatják őket megzakkant gazdáik. Dél-Koreában több kutyának való babakocsit adnak el, mint amit gyerekeknek készítettek. Idióták kiszámolják, mekkora egy gyerek szén-dioxid kibocsátása és ökológiai lábnyoma, miközben ezt kutyákra vetítve még sosem olvastam, pedig például Budapesten is több kutya él, mint kisgyerek.

Néhány napja Dabason szörnyű tragédia történt: egy fiatal nő a kutyáit sétáltatta a folyóparton, és az egyik eb a vízbe esett. A nő megpróbálta kimenteni, de belefulladt, holttestét búvárok találták meg. A kutyus viszont nem került elő, az erről beszámoló cikk, miután gyorsan napirendre tér a fiatal nő halála fölött, szívszorítóan így fejeződik be: „Az eltűnt kutyát azóta sem találták meg. A Pest Vármegyei Kutató-Mentő Szolgálat később azt írta erről: Sajnos azt kell feltételeznünk, hogy Dorka kutya is áldozata lett a balesetnek, amelyben a gazdája elhunyt. Egyeztetve a hozzátartozókkal (a kutya hozzátartozóival? Blökivel és Frakk-kal? UZs.) tesszük közzé az alábbi fotót, hátha a tragédia árnyékában valami csoda mégis történhetett”. Hogy jobban átélhessük a drámát, Dorkáról van is kép; az ember áldozatról értelemszerűen nincs, neki a nevét sem ismerjük.

Néhány hete a bulvárhírek között belefutottam abba a címbe, hogy „Olaszország betiltja a kiskutyás jógaórákat”. Mielőtt elismerően bólogatnánk, hogy az elmebeteg nyugaton sem mindenki teljesen hülye, kiderül, a tiltásnak az az oka, hogy ez – idézem – „fizikailag és mentálisan megterhelő az állatok számára. Ez a fajta tevékenység káros a kutyák jólétére, és csak anyagi előnyökkel jár azoknak, akik az órákat tartják.” Mert azzal egyébként semmi gond, ha felnőtt kutyák sétálgatnak a jógázók között, vagy egy-egy gyakorlatra maguk is beszállnak. (S közben elrettenve emlegetjük a sötét középkort, ahol valaki a kecskéjével lakott együtt…)

Miközben törvényt hozunk arról, hogy a saját gyermekét bárki büntetlenül megölheti, a kutyájába viszont bele sem rúghat, ne csodálkozzunk, ha összekeverednek az értékek. Ha ember és állat között eltüntetjük a szakadékot, ne csodálkozzunk, ha a sofőr hezitálni fog az eléje kétfelől kiugró gyerek és kutya között, melyik felé rántsa a kormányt.

Ha például a pár évvel ezelőtti csókakői esetnél, amikor egy kétéves gyereket marcangolt kis híján halálra egy kutya, tegyük fel, a gyerek apja előbb közbelép, és mondjuk egy lapáttal lecsapja a támadó rottweilert, bizonyára az állatvédők kereszttüzébe kerül, még talán be is csukják állatkínzásért.,

Címlapkép: illusztráció. Forrás: freepik