A fájdalom szobránál
Debrecenben a Fájdalom szobránál emlékeznek minden évben Trianon szörnyűségére, június 4-én. Elhangzott ma is 2024-ben, József Attila: Nem! Nem! Soha! című verse. Az ország 2010 óta a Nemzeti összetartozás napját ünnepli ezen a napon, amikor elveszítettük az I. világháború után, az ország 2/3-át.
Nem kell már a siránkozás, túl kell ezen lépni, hallani manapság a hangokat. De lehet e feledni valaha is, hogy területeinket idegen népek uralják, elszakadt nemzetrészeinket, a magyar embereket sanyargatják. Nemzeti kormányunk igen érzékenyen reagál a határon túli magyarok sérelmeire, nem hagyja szó nélkül, becsülettel küzd értük. A szocializmusban ezt sovinizmusnak csúfolták, az iskolai órákon gúnnyal emlegették az elszakítás utáni versikét: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”. Egy egész népet tartottak butaságban, a szocialista osztályokban felnövő ifjúság nem tudott arról, hogy határainkon túl magyarok élnek. A rádöbbenés, csak a rendszerváltás után történt meg. A szocialista rendszer szimpatizánsai, a baloldali emberek azonban a mai napig románozzák, szlovákozzák, ukránozzák a határainkon túl élő magyarokat. Ma ez az igazi fájdalom.
Akkor sem akartuk, de belerángattak bennünket a háborúba és még minket büntettek a legjobban. Miért? Ha szellemi szintű választ várunk, talán azért mert a magyarok uralták a többi nemzetet, és nekik is meg kellett kapniuk az önállóságot? Kérdezzük, elnyomták őket? Még a monarchia idején megszületett a nyelvtörvény, mely egyenlő jogokat adott az egyes nemzeteknek. Volt a többi nemzet olyan érett, olyan humánus, hogy megadja az egyenlő nyelvhasználatot és jogokat, tiszteletet az ott élő magyaroknak? Láthattuk mi történt, mióta megkapták területeinket és oda szorult magyarjainkat.
Romániában megkezdődött a románosítás, a betelepítésekkel, román családok erőszakos Erdélybe hozatalával. Elérték a céljukat, az addig többnyire magyar területeken, mára már sokszor meghaladja a románok száma a magyarokét. Mondhatjuk, hogy ez a Csaucseszku éra, az ő lelkén szárad. De a mai napig harc folyik a magyar nyelvű iskolákért, templomokért, ha csak lehet, románosítják őket. Nem hiába írta a költő: „Ne hagyjátok a templomot, A templomot s asz iskolát!” Ezzel ugyanis, a nemzet sírját ássák.
A szocializmusban nálunk az elhallgatással ölték a nemzetet. Már jóval a rendszerváltás után történt, hogy egy amerikai történész érkezett az országba, és egy baráti társaságban érdeklődött az asztal körül ülőktől. Mit gondolnak, mennyi része veszett el az országnak Trianonban? Az asztaltársaságban egyetemisták és fiatal egyetemi oktatók ültek. Kivétel nélkül mindenki azt mondta, az ország 1/3-ad része veszett el Trianonban. Az amerikai professzor világosította fel a magyarokat, nem, tévednek, a 2/3-ad része. Ez a mai történelemoktatásra is fényt vet.
Romániában az atrocitások a két nemzet egymásnak uszítása sem volt ritka, ami a mai napig megvan. Ugyanez a helyzet Szlovákiában, sokszor felcsap a gyűlölet a magyarok ellen. Nem engedik, hogy a magyarok, magyarok legyenek, a kettős állampolgárság tiltott és büntetendő dolog. Itt vertek meg súlyosan egy magyar lányt, mert magyarul szólalt meg, de ugyanez volt a helyzet, ha Romániában megszólalt valaki magyarul. Köztudott, hogy Kolozsváron, ha magyarul szólalsz meg, nem kapsz választ, vagy nem szolgálnak ki a boltban. Ismertek az Úz-völgyi katonai temetőben történtek, a román villongások, a magyar sírhelyek miatt.
És akkor még nem beszéltünk Ukrajnáról, ahol egyenesen tv-s propaganda műsorok szóltak a magyar óvodák és iskolák ellen. Ahol olyan nyelvtörvényt vezettek be, ami kizárta a magyar nyelv használatát az iskolákban.
A más nemzetek kárára létező nacionalizmusnál nincsen csúnyább dolog. A más nemzetek szeretete, tisztelete fokmérő egy nemzet életében. Egy nemzet érettsége tetten érhető azon, hogy bánik kisebbségeivel. Azok a nemzetek mind elbuktak ezen a mérőn, melyek gyűlölik magyarjainkat és korlátozzák jogaikat, nyelvhasználatát. Trianon egy ilyen szemüvegen keresztül is igazságtalan volt. A határon túli magyarjaink sorsa mutatta ezt meg. Brüsszelben süket fülekre talál az őshonos kisebbségek ügye, holott annyira aggódik a nemi kisebbségek iránt.
Jöhetne már egy igazságosabb döntés. Nálunk soha nem hallottunk olyat, hogy igazságtalanul, gyűlölettel bántunk volna nemzetiségeinkkel. A svábok kitelepítése a rendszer bűne volt, nem a magyar nemzeté. Egy misztikus prófécia szerint, elszakított területeink, egykor vér nélkül visszajönnek. Mert háborút, soha, soha nem akarunk, ahogy egész történelmünkben sem akartunk és önszántunkból nem indítottunk.
„Bizony, a föld, amelyet megtapodott a te lábad, tied lesz örökségül a te fiaidé mindörökre”(Józs14,9).
Pók Katalin
Címlapképen: A Magyar Fájdalom szobra a trianoni békediktátum által elrabolt gyermekei sorsát sirató Magyarország fájdalmát jelképezi. Fotó: Debrecen Csodái/Facebook