Latorcai János nyitotta meg a XVI. Alföldi Fazekas Triennálét – Alkotók, akik szavak helyett formákkal segítik megérteni hagyományainkat

Latorcai János, az Országgyűlés KDNP-s alelnöke nyitotta meg szombaton Mezőtúron a XVI. Alföldi Fazekas Triennálé pályázati kiállítását – számolt be róla a kdnp.hu oldal.

Mint írták, a rangos megmérettetésre az ország minden tájáról érkeztek alkotások, melyek közül a legkiemelkedőbb művekből kiállítást rendeztek a Városi Galériában.

Az alkotóknak a kerámiák mindennapi használhatósága mellett olyan mintákat és díszeket kellett újjáéleszteniük, amelyek eltűnőben vannak – tudatták.

Az 1979 óta háromévente megrendezésre kerülő Triennálé célja a népi fazekasság hagyományainak ápolása, a nagy múltú fazekas-központok tárgyi művészetének megőrzése, továbbfejlesztése, mai lakáskultúrába történő beillesztése – ismertették.

A megnyitó ünnepségen Latorcai János, az Országgyűlés kereszténydemokrata alelnöke köszöntötte a megjelenteket.

Latorcai János beszéde

A fazekasság a kézművesipar egyik legősibb ága. Régészeti leletek megszámlálhatatlan sokasága jelzi, hogy már a mezolitikumban készítettek agyag használati eszközöket, kerámia dísztárgyakat,
melyek formanyelvükkel és motívumkincsükkel több ezer év távlatából is utalnak az őket készítő népcsoport sajátos kultúrájára.

A középkori magyar kerámiaművészet az általános európai képbe illeszkedik, a termékek kidolgozása többnyire dísztelen, vagy karcolással, festett csíkokkal, félkörökkel díszített.

Egyetlen jellegzetes edénytípus az alföldi cserépüst.

A magyar népi kerámia történetében jelentős változást a fazekaskorong fejlődése hozott az 1300-as években, mely által a fazekasok több és jobb minőségű árut tudtak előállítani, s új edénytípusok kialakultak, mint például a tál, a kupa és a pohár.

Ekkor terjedt el az áttetsző zöld és sárgásbarna ólommáz, s ugyanebben az időben kezdett kialakulni a fazekasság egy másik ága: a kályhásság is. Ekkortól kezdenek idehaza tömegesen megjelenni a hétköznapi használatra nagy mennyiségben gyártott úgynevezett folyóedények mellett a rendelésre készített, egyedi, művészi díszkerámiák.

A következő jelentősebb változás a habánok [a protestantizmus egyik ágából, az anabaptizmusból keletkezett keresztény vallási csoport] XVI. század végi magyarországi letelepülésével függ össze, akik a magyar népi kerámiát nemcsak újszerű formáikkal és díszítményeikkel gazdagították, de technikai újdonságaikkal is. Ekkor terjedtek el az ónmázas edények hazánkban, melyeket a XVIII. századtól az erdélyi magyar fazekasok utánoztak ólommázas technológiával. A gazdag, virágos ornamentikával díszített kerámiák tökéletesen illeszkedtek a magyar népi kultúrába, színviláguk rendkívül újítólag hatott.

A XVIII. század közepén a kínai porcelán népszerűségének növekedése idehaza is új manufaktúrák létrehozásához vezetett.

A magyar fajanszok nagy többsége ekkor két manufaktúrából került ki; az egyiket Mária Terézia és férje, Ferenc császár alapította Holicson 1743-ban, míg a másikat Esterházy József Tatán 1758-ban. A holicsi edényeken az úgynevezett kínai motívumok mellett feltűnnek a francia rokokó formái is, a bécsi porcelángyár ornamensei, valamint egyes olasz gyárak formái is, míg a Tatán
készült kerámiák általában színes virágdíszítéssel készültek, de nem volt ritka a gyümölcs, a füzér, a táj és az életjelenet sem díszítő motívumként.

A XIX. század első felében Herenden megindul a porcelángyártás, mely Fischer Mór bekapcsolódásával hamarosan világszerte ismertté válik. A század második felétől a pécsi Zsolnay gyár,
különösen Zsolnay Teréz és Júlia által az 1870-es években megálmodott, a népi fazekasság díszítőkincseit átvevő alkotások kerültek kölcsönhatásba a hazai népművészettel. De a népi keramikusok számára nem a gazdag polgárság és a nyugat-európai piacok számára termelő Herendi- és a Zsolnay-gyár jelentette az igazi kihívást, hanem a kiegyezés nyomán megszűnő céhrendszer, ugyanis a magyar népi kerámia a XVII. századtól a XIX. század közepéig tartó virágzásához jelentős mértékben járult hozzá a céhrendszer, mely hatékonyan védte a mezővárosi és a
városi fazekasok termelői és társadalmi érdekeit. Ennek a védelmi hálónak a szétfoszlása viszonylag rövid időn belül lehetetlen helyzetbe hozta a kisebb központokat, ugyanakkor ahol
a földrajzi elhelyezkedés szerencsésen párosult alkotó tudással és a művészi ízléssel, azokon a helyeken képesek voltak a továbbélés biztosítására.

Ennek tökéletes példája Mezőtúr és a túri kerámiák. Hódmezővásárhely után Mezőtúr volt a XIX. században az Alföld legjelentősebb kerámia központja.

Míg Vásáshelyen a tálak, addig Mezőtúron a korsók voltak ez időben a legkelendőbb termékek. A fellelhető emlékek alapján a túri mesterek biztos kézzel, lendületes vonalakkal dolgoztak és szinte kizárólag növényi motívumokkal díszítették munkáikat.

Közülük is kiemelkedett az 1878-ban, a népi kerámiakészítés válságos időszakában mesterré váló Badár Balázs, aki műveivel a vidéki polgárság társadalmi ízlésének akart megfelelni.

Ennek szellemében alkotta meg saját formanyelvét, melyben a népi díszítés és a korai szecesszió keveredett. Munkásságára nagy hatást gyakorolt a pécsi Zsolnay-gyárban eltöltött idő, amely nemcsak az ott alkalmazott technológiai megoldásokkal, hanem a közel-keleti kerámia díszítő elemeivel is megismertette és inspirálóan hatott művészetére.

Különös vázáival, díszedényeivel a millenniumi kiállításon tűnt fel, ahol állami ezüstérmet nyert. Több külföldi kiállításon is részt vett, így Brüsszelben ezüstérmet, az 1900-as Párizsi Világkiállításon díszoklevelet nyert. Műhelyét gyakran felkeresték a kor kiemelkedő személyiségei, atya jóbarátjának tekintette Móricz Zsigmond is, aki írásaiban megemlékezett alkotásairól, maga is gyűjtve a zöldmázas túri edényeket. Badár Balázs mesterségbeli tudását képes volt áthagyományozni, így örökébe lánya, majd unokája lépett.

Badár Balázs kulturális öröksége, mellyel a vidéki polgárság számára elérhetővé és befogadhatóvá tette a szecessziót, a családom számára is rendkívüli érték. Ezért is mélyedtünk el –
főként feleségem – a magyar kerámiaművészet történetében és ezért rendelkezünk magunk is egy kisebb gyűjteménnyel a Badár-család munkáiból. Ez a kollekció természetesen nem mérhető a Draskovics Dénes által összegyűjtött páratlan muzeális értékhez, de számunkra mégis rendkívül fontos, mert nemcsak gyönyörködtet, hanem emlékezet is arra, hogy kik vagyunk és hova kötnek a gyökereink.

Tisztelt Díjazottak! A magyar kerámiagyártás évszázadainak áttekintése és a Badár család életútja a mai népi keramikusoknak is fontos tanulságokkal szolgál.

Midőn a XIX. század válságos évtizedeiben, úgy ma sem szabad bezárkózni.

A régi technológiát ötvözni kell az újjal és tanulni a díszkerámiákat előállító vállalkozásoktól, nemcsak idehaza, hanem külföldön is. A tárgytervezéshez elengedhetetlenül szükség van a népek
szokásainak, hagyományainak nemcsak múltbeli, hanem jelenbeli tanulmányozására is. Tisztában kell lenni a formák és a mintakincsek jelentésével és azok hagyomány tartalmával.

A nemzetek, a kultúrák, a hagyományok megőrzése a globalizációkorában ugyanis minden korábbinál fontosabb.

Az Önök munkája létfontosságú, hiszen szavak helyett formákkal, képekkel és szimbólumokkal segít megismerni és megérteni múltunkat, hagyományainkat és értékeinket.

E gondolatokkal köszönöm meg a mai kiállítás megrendezésében részt vevők munkáját, külön köszönöm Pusztai Zsolt igazgató úr és Legeza Márta kurátor asszony szakmai hozzájárulását és gratulálok a XVI. Alföldi Fazekas Triennálé valamennyi résztvevőjének, kiemelten díjazottainak és kívánom, hogy töretlen alkotókedvvel folytassák munkájukat mindannyiunk javára! Isten hozta Önöket ide Túrra, az alföldi népi kerámia egyik legjelentősebb központjába!

Címlapkép: Latorcai János, az Országgyűlés KDNP-s alelnöke nyitotta meg szombaton Mezőtúron a XVI. Alföldi Fazekas Triennálé pályázati kiállítását. Forrás: kdnp.hu