Molnár Miklós atya: Kapcsolatunkban kibontakozó csodákról
Mindannyiunkban dolgozik, egészséges esetben, az életösztön. Ennek egyik célja, hogy az elsődleges veszélyeket kiszűrje és reagáljon rájuk. Néha azonban akkor is félelem születik bennünk, amikor nem indokolt. A kényszerérzetek is hasonló módon ütik fel a fejüket. Túlzóan szeretnénk a kontrollt megőrizni, de közben bizonytalanok is vagyunk magunkban. Ezek erős példái a mindannyiunkban megjelenő megszokásoknak, melyek még le is egyszerűsítik a mindennapok rutinjait. A hit azért állít minket megpróbáltatások elé, mert ezekkel a tendenciákkal szembe megy.
Mivel személyek közötti élő kapcsolatról van szó, így van dinamikája, változik, fejlődik, áthangolódik.
Ezek következménye, hogy állandó kísértésünk lesz a hitéletünk során, hogy a megszokottal pótoljuk a fejlődés növekedését. Ha sok szép szokást alakítunk ki, akkor el tudjuk fedni magunk elől, hogy valójában nem fejlődünk, nem növekszik bennünk a hit. Ez egy olyan kísértés, amivel nekünk, keresztényeknek folyton meg kell küzdenünk.
Ma ünnepli az Egyház a mennybemenetelt, legalábbis azokban az országokban, melyekben nem a napján, csütörtökön tették ezt meg. Jézus visszatér az Atyához, és az Egyház közössége elindul a maga útján. Ő most már a tagjai között és által van jelen a világban. Kihívás ez az apostoloknak is, mert eddig, ha kérdésük, kétségük volt, bármikor fordulhattak mesterükhöz. Mindig volt remény a folytatásra, még ha előre is küldte őket a tavon… Most meg kell tanulniuk így tovább menni! Ez az ünnep valahol az egész történelmen végig velünk marad abban az értelemben is, hogy bátran meg kell kezdenünk az önállósodás útját mind a személyes, mind a közösségi életünkben. Isten kísér, támogat, oltalmaz, de teret is enged és bátorít az önerőnkből való lépkedésre. Nem szeretne helyettünk megtenni minden lépést, ahogy egy egészséges szülő sem szeretne mindent átvenni a gyermekétől.
Abban is megmutatkozik a nagykorúságunk, hogy már magunktól is képesek vagyunk döntésekre, melyek jóesetben, természetesen harmóniában és egységben vannak az isteni tervvel, mégis van egy fajta autonómiájuk.
Ahogy a mindennapi életünkben kialakulhatnak félelmek a felelősség mentén, úgy a hitéletünkben is megtörténhet ez. Jó ezeket tudatosítanunk, mielőtt átvennék az irányítást! Ugyanis, ha nem foglalkozunk velük, könnyen meghatározói lehetnek cselekedeteinknek. Ilyenkor nem egyszer az Istennel való kapcsolatunkat is félelemmel terhelten éljük meg, rettegve, hogy esetleg nem jól fedezzük fel az akaratát, vagy nem tudunk megfelelni annak. Érdemes elgondolkodni, hogy Isten, Aki szabadságra alkotott, sőt a szabadságunkért meghalt a kereszten, vajon tényleg olyan korlátoltan szeretné, hogy éljünk a szabadságunkkal! A szabadság az egyik legnagyobb erény, mert a szeretetre tesz képessé. Eredete az önállóság, mely felelősségben adja meg a tetteink és döntéseink súlyát. Amikor ez elől kényszerekbe, megszokásokba menekülünk, vajon még mindig Istennek szolgálunk?
Krisztus a mennybe ment és nem csak azért, hogy a „függöny mögül” lesse, hogy mindent úgy teszünk-e, ahogy Ő elvárná. Azért, hogy teret nyisson az Egyházának, hogy az emberekben, bennünk levő sok jó, a kimunkált erény kibontakozhasson. A szeretet örömét leli a másik benső világában, amikor az kitárul és felragyog. Kár lenne ezt a csodát eltagadni Istentől, mintha Ő csak magával és a saját akaratával törődne!
A házasságban (hiszen az Egyház Krisztus jegyese) a személyek autonómiája nem egymás ellen, hanem egymásért van. Mert mind a két fél gyönyörködik a másikban, amikor feltárják magukat a másik előtt. Ezt a belső szabadságot, mely a szeretetben teljesedik be, azután már senki nem akarja feladni, mert olyan nagy öröm származik belőle. Már többé nem vágyik vissza senki a szolgaságba, aki ezt megízlelte. Ha még visszavágyunk a félelmeink előli menedékeinkbe, a megszokásainkba, kényszereinkbe, talán még ma sem éltük meg, mit rejteget számunkra Isten a szabadságban! Talán inkább a félelmeinknek szolgálunk még és nem Annak, Akinek egész valónkkal tartozunk!
Elmehetünk az egész világra, mert mindenhol otthon vagyunk, ha ebből a szeretetből élünk! Hirdethetjük az evangéliumot minden embernek, hisz nem lesz teher ez számunkra! Élet lesz bennünk, ha szenvedünk, vagy meghalunk is, mert Isten Lelke lakik bennünk! Szegénységünkben is gazdagíthatunk sokakat, mert a legnagyobb Kincs örökre a miénk!
Molnár Miklós atya
