Molnár Miklós atya: A lelkület, amire szükségünk lenne
Jó Pásztor vasárnapja van, a papi hivatásokat ünnepli az Egyház. Ez a vasárnap okot ad arra, hogy elmélkedjünk egy kicsit a papság lelkiségéről, mélységes kincseiről.
Ha valakit megkérnék, hogy mondjon három dolgot a papságról, biztos vagyok benne, hogy az elsők között a cölibátus témája kerülne elő. Érdekes, hogy ebből a gazdag és szép hivatásból a legtöbb embernek ez a legkiemelkedőbb szempont, pedig a hétköznapokban, gyakorló papként, nekem ez igen ritkán kerül fókuszba. Mintha a lemondás és vállalt szenvedés alternatív összefoglalója lenne ez a nőtlenség kérdése. Pedig egy életet a lemondásra építeni, tulajdonképpen lehetetlen, főleg úgy, hogy örömünket is találjuk benne!
Nem szeretném mégsem megkerülni ezeket a területeket, amelyek lemondással járnak. Ám azt jó látnunk, hogy minden igazi hivatás magába foglal lemondást is. Hiszen a házas embernek is le kell mondania milliárdnyi emberről azért, hogy szabad legyen a párjára, vagy az orvosnak is le kell mondania gyakran a saját igényeiről ahhoz, hogy másokért tegyen, nem beszélve a tanárokról, akiknek naponta meg kell küzdeniük a család, az iskola, a felkészülés és a magánidő egyensúlyával. Csak a klasszikus példáknál maradnék, mert így is értjük talán, hogy minden hivatás akkor tud kibontakozni és kibontakoztatni, ha lemondások is kísérik. A papság szinte semmivel nem különb ezeknél, azt leszámítva, hogy kevesebb evilági támaszt kapunk, ami nagyobb koncentrációt igényel. Ugyanis, a papság lemondásaihoz elkerülhetetlenül szükséges a kielégítő, személyes és őszinte istenkapcsolat, csakhogy ezt nem kéri rajtunk számon senki, sőt még csak sokan nem is ismerik el mint a pap létének alapszükségletét.
Most, hogy ezt tisztáztuk, a fekete reverendára, a papi ruhára is kitérnék egy gondolat erejéig. Azért viseljük ezt, mert a fekete kifejezi, hogy meghaltunk e világ számára, és az új életet akarjuk élni.
Ez egy olyan lelkületet fejez ki, mely szerint nem egy jó házért, nem sikeres karrierért, nem az emberek elismeréséért, nem mulandó dicsőségért, vagy javakért dolgozunk, hanem átszövi az életünket az örökkévalóság.
Ez pedig már egy olyan lelkiség, amire nagyon is szüksége lenne a mai kor emberének. Elég csak a klímaválságot magunk elé idézni mint korunk egyik legnagyobb veszélyét. Ha belegondolunk, a dolog súlyának megfelelően, vajon tényleg arányaiban ennyire hangsúlyosan dolgoznak a megoldáson politikusaink, gazdasági vezetők, szakértők? Mi okozza azt az aránytalanságot, hogy annak ellenére, mekkora a baj, és milyen sürgető lenne a megoldás, szinte mellékes témának tekintik? A tehetetlenség érzetén túl, talán éppen az, hogy túlzottan a fent említett céloknak élnek a kortársaink, s talán élünk mi magunk is.
Ahogy ráébredünk, hogy az evilági célokról való lemondással tudnánk csak segíteni a helyzeten, hirtelen mellékszállá válik a közelgő világvége a mi életünkben is…
Szükségünk lenne arra is a papi lelkiségből, hogy alapvetően alterocentrikus életformának szánták ezt az utat. Egy egocentrikus pap sokat árt a közösségének, de önmagának is. Korunk szinte nárcisztikus sebzettségben vergődik, mert az önértékelési problémáink önzővé és részvétlenné tettek minket. Az empátia alapjai vesznek ki az életünkből. Egy jó pap együttérző tud lenni a szenvedőkkel is és az örvendezőkkel is.
A papi lelkület sajátja a szolgálat. Amely nem szabad, hogy kiszolgálásba csapjon át. Fontos megkülönböztetni a kettőt! A leglényeglátóbb értelmében a kettő közt az a különbség, hogy ki van a célkeresztben: a másik, akiért cselekszem, vagy a saját szorongásaim, vágyaim, igényeim stb. Nem egy illető, aki kiszolgálja a másikat, azért teszi, mert valójában szeretetre, elismerésre vágyik. Így nem is megy bele például konfrontációba a másikkal, annak ellenére, hogy neki szüksége lenne rá, mert fél, hogy elveszíti a szeretetét. Jézus szolgálni jött, de nem szolgált ki senkit. A fókusza azon volt, hogy kinek, mi válik javára. Nem is engedte, hogy kihasználják, vagy visszaéljenek vele.
Korunk egyik válsága, hogy rongyként hagyjuk, hogy használjanak minket. Nem csak a papságban, de a párkapcsolatban, a munkahelyen, barátságokban is.
A pap élete kapcsolatközpontú. No, nem az emberekkel, hanem elsősorban az Istennel. Amikor a kizsákmányoló rendszerekre tekintünk, vagy a modern rabszolgaságra, éppen azt látjuk, hogy nem kapcsolat, hanem célorientáltak a rendszereink. Ez egyre nagyobb gondot okoz, mert már úgy tűnik, megállítani sem tudjuk ezt a gépezetet, és lassan mindannyiunkat maga alá gyűr. Kellene, hogy úgy tudjunk élni, hogy abban hangsúlya és jelentősége van a kapcsolatnak egy másik személlyel! A kommentcsatákban az online fórumokon éppen úgy, mint az egymás iránti tiszteletben.
A papság lényege az Istennel való kapcsolat. Ez a papi identitás alapja.
Ezért ennek elhagyása, vagy a fókuszból való kikerülése egyenes út a kihullás felé.
Egy igazi szeretetkapcsolatban van helye a kudarcoknak, hibáknak, gyengeségnek. Egy jól megélt papi hivatásban nem a siker a mérce, hanem például a szándék és a beleadott áldozatok. Az, hogy miként sikerül aztán, mondhatni másodlagos. Ennek hiányától érezzük manapság gyakran embertelennek a világunkat. Mintha nem lenne második esély, nem lehetne javítani, nem lehetne bocsánatot kérni, elismerni a hibáinkat… Istennel való kapcsolatunkban ezeknek van helye.
A pap, ha egészséges a lelke, barátja a csöndnek. Szereti az elmélyült időtöltést, legyen az ima, vagy a másik emberre figyelés, vagy a munka, vagy az elmélkedés különböző formái. Korunk zajba menekvése kifáraszt és kifordít minket magunkból. Hogy nincs lehetőségem megállni, az persze magam miatt is van, mert tartok a csendtől, az impulzushiánytól. Ehhez alakítom aztán a beosztásom, munkám, családi és baráti kapcsolataimat. Persze, mindig másokra kenve, hogy miért nincs lehetőségem elcsendesedni! De, ha őszinte lennék magamhoz, igazában talán mégis valami félelem húzódik a mélyén ennek…
Ez a hivatás az egyik legszebb. Ezt tapasztalati úton állíthatom. Van benne fáradtság, munka, de annyi öröm és akkora tágasság van benne, amit el nem tudnék képzelni máshol!
Átélhetem, hogy van értelme az életemnek, mert mindennek és mindenkinek megvan benne a számára megfelelő, egészséges helye. Végtelen szabadság van benne, hogy azt tegyem, amit itt és most a leglényegesebbnek látok. Hogy naponta más és más módon vagyunk jelen az életünk területeiben, és szinte lekövethetően fejlődhetünk, növekedhetünk! Ajándék és megtiszteltetés a Nagy Úrnak szolgálni, aki megteremtette és szeretetének túlcsordulásában megváltotta ezt a világot. Így mi is, akik munkatársai vagyunk, a mindenség leglényegesebb ügyeivel foglalkozhatunk!
A szeretetben egyre tökéletesedhetünk, ahogyan a másik ember által megtanuljuk, hogyan is kell szeretni.
Csodák történnek a kezeink között. Szabadoknak kell maradnunk az ideológiáktól, divatos irányzatoktól, vélekedésektől. Szabadnak a másik véleményére, döntéseire, megbánásaira. Eszközei lehetünk az Országnak, mely Krisztusban jelenik meg, de a másik ember lelkében bontakozik ki. Ott lehetünk az élet nagy eseményeinél a születéstől a halálig. Barátságban lehetünk az elmúlással és a törékenységgel, miközben a múlhatatlanért élünk. Minden benne van ebben, pedig mi magunk is korlátolt, mértékek között küszködő, bűnökben elbukó emberek vagyunk csupán. Testvérei mindenkinek és gyermekei a Nagy Istennek, a Világosságnak.
Címlapkép forrása: freepik
