Meghívásunk: remény magvait vetni és békét építeni – Ferenc pápa üzenete a hivatások 61. világnapjára
A hivatások világnapja minden évben arra buzdít bennünket, hogy elgondolkozzunk a meghívás értékes ajándékán, amelyet az Úr mindannyiunknak, az ő hívő népének kínál, hogy szeretettervének részesei legyünk és a különböző életállapotokban testet öltsön az evangélium szépsége. Az isteni hívás meghallása távolról sem mondható egy kívülről, esetleg egy vallási eszmény nevében ránk kényszerített kötelességnek, sokkal inkább a legbiztosabb mód arra, hogy tápláljuk a boldogság iránt magunkban hordozott vágyat: életünk akkor teljesedik ki, ha felfedezzük, kik vagyunk, milyen adottságaink vannak és milyen területen tudjuk azokat hasznosítani, milyen úton tudunk a szeretet, a befogadás, a szépség és a béke jelévé és eszközévé válni a konkrét élethelyzetekben – fogalmazott Ferenc pápa a hivatások 61. világnapjára írt üzenetében.
Ez a világnap mindig szép alkalom arra, hogy az Úr iránti hálával megemlékezzünk azoknak az embereknek a hűséges, mindennapi és gyakran rejtve maradó elkötelezettségéről, akik ezt az egész életüket érintő elhívást elfogadták. Azokra az édesanyákra és édesapákra gondolok, akik nem önmagukat helyezik előtér-be, és akik nem engedik, hogy elsodorja őket a divatos felszínesség, ehelyett életüket szeretettel és önzetlenül a kapcsolatok ápolására teszik fel, megnyílnak az élet ajándéka előtt, gyermekeiket és növekedésüket szolgálják. Azokra is gondolok, akik odaadással és az együttműködés szellemében végzik munkájukat; azokra, akik különböző területeken és módokon elkötelezetten munkálkodnak egy igazságosabb világ, gazdaság és politika, egy emberibb társadalom építésén: minden jóakaratú emberre, aki a közjó szolgálatának szenteli magát. Gondolok itt a megszentelt életet élő személyekre is, akik életüket az Úrnak szentelik akár az imádság csendjében, akár az apostoli tevékenységben, néha határhelyzetekben és a perifériákon, energiát nem kímélve, kreatívan élik a karizmájukat és szolgálatára állnak mindazoknak, akikkel találkoznak. Azokra is gondolok, akik elfogadták a felszentelt papságra szóló meghívást, és arra szen-telik magukat, hogy hirdessék az evangéliumot és megtörjék életüket az eucharisztikus kenyérrel együtt testvéreikért, hogy vessék a remény magvait és fel-tárják Isten országának szépségét.
A fiataloknak, különösen azoknak, akik idegenkednek az Egyháztól vagy bizalmatlanok vele szemben, azt szeretném üzenni: hagyjátok, hogy Jézus lenyűgözzön benneteket, és bátran tegyétek fel neki fontos kérdéseiteket.
Az evangéliumot olvasva engedjétek, hogy zavarba hozzon az ő jelenléte, amely mindig jó értelemben vett válságba sodor bennünket. Ő mindenkinél jobban tiszteli szabadságunkat, nem erőlteti ránk magát, hanem felajánlja közelségét: adjatok neki helyet életetekben, és boldogságot fogtok találni követésében – és ha kéri, akkor önmagatok teljes odaajándékozásában.
Úton lévő nép
A karizmák és hivatások sokszínűsége, melyet a keresztény közösség elismer és támogat, hozzásegít keresztény identitásunk teljes megértéséhez: Isten népeként a világ útjain járva, a Szentlélek által inspirálva és Krisztus testébe élő kövek-ként beépülve mindannyian felismerjük, hogy egy nagy család tagjai vagyunk, az Atya gyermekei és egymás testvérei. Nem önmagukba zárt szigetek vagyunk, hanem az egész részei. A hivatások világnapja ezért a szinodalitás jegyeit viseli magán:
sokféle karizma van, és arra kapunk meghívást, hogy meghallgassuk egymást és együtt járjuk az utat, hogy felfedezzük egymás karizmáját és felismerjük, mire hív bennünket a Lélek mindannyiunk javára.
A jelen történelmi pillanatban ez a közös út a 2025-ös jubileumi év felé vezet. A remény zarándokaiként haladjunk a szentév felé, hogy újra felfedezve saját hivatásunkat és kapcsolatba hozva egymással a Lélek különböző ajándékait, Jézus álmának hordozói és tanúi lehessünk a világban; hogy egy családot alkossunk, mely Isten szeretetében egyesül, s amelynek tagjait a szeretet, a megosztás és a testvériség köteléke kapcsolja össze.
Ezt a világnapot az imádságnak is szenteljük, különösen is kérve az Atyától szent hivatásokat országának építésére: „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra” (Lk 10,2). Az imádság pedig – mint tudjuk – inkább hallgatásból, mint az Istenhez intézett szavakból áll. Az Úr szól a szívünkhöz, és arra vágyik, hogy azt nyitottnak, őszintének és nagylelkűnek találja. Az ő igéje Jézus Krisztusban testté lett, aki kinyilatkoztatja és teljes mértékben közli velünk az Atya akaratát. Az idei, 2024-es év, melyet a jubileumi évfordulóra való felkészülés jegyében éppen az imádságnak szentelünk, arra hív, hogy fedezzük fel újra annak felbecsülhetetlen ajándékát, hogy képesek vagyunk az Úrral szívbéli párbeszédet folytatni és hogy így a remény zarándokaivá váljunk, mert „az ima a remény első ereje. Imádkozol, és a remény nő, halad előre. Azt mondanám, az ima megnyitja az ajtót a remény előtt. A remény megvan, de az imámmal kinyitom előtte az ajtót” (Ferenc pápa katekézise, 2020. május 20.).
A remény zarándokai és béketeremtők
De mit jelent zarándoknak lenni? Aki zarándoklatra vállalkozik, mindenekelőtt világos célt keres, amelyet mindig a szívében és az elméjében hordoz. Ugyan-akkor ahhoz, hogy elérje ezt a célt, a jelen lépésre kell koncentrálnia, ehhez pedig az kell, hogy könnyű legyen, megszabaduljon a felesleges terhektől, csak a legszükségesebbeket cipelje magával, és mindennap megküzdjön azért, hogy a fáradtság, a félelem, a bizonytalanság és a sötétség ne akadályozza a haladás-ban. Zarándoknak lenni tehát azt jelenti, hogy nap mint nap újra útnak indulunk, mindig újrakezdünk, visszanyerjük a lelkesedést és az erőt, hogy végigjárjuk az út egyes szakaszait, melyeken a fáradtság és a nehézségek ellenére mindig új távlatok nyílnak meg, és ismeretlen látképek tárulnak fel.
A keresztény zarándoklat értelme pontosan ez: útra kelünk, hogy felfedezzük Isten szeretetét s egyúttal felfedezzük önmagunkat is egy belső utazáson keresztül, de mindig a kapcsolatok sokféleségétől ösztönözve. Azért vagyunk zarándokok, mert meghívást kaptunk: meghívást arra, hogy Istent és egymást szeressük. Így földi utunk vége soha nem az értelmetlen erőfeszítés vagy a céltalan vándorlás; ellenkezőleg, a hívásra válaszolva mindennap megpróbáljuk meg-tenni a lehetséges lépéseket egy új világ felé, amelyben majd békében, igazságosságban és szeretetben élünk. A remény zarándokai vagyunk, mert egy jobb jövő felé törekszünk, és elkötelezzük magunkat annak építésére.
Végső soron ez minden hivatás célja: a remény emberévé válni.
Egyénként és közösségként, a karizmák és szolgálatok sokféleségében mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy „testet és szívet adjunk” az evangéliumi reménynek egy olyan világban, amelyet korszakos kihívások jellemeznek: a darabokban zajló harmadik világháború fenyegető eszkalálódása; a jobb jövő reményében hazájukat elhagyó migránsok sokasága; a szegények számának folyamatos növekedése; bolygónk épségének visszafordíthatatlan pusztulása. És ott vannak még a mindennapok nehézségei, melyek azzal a veszéllyel járnak, hogy rezignálttá és kishitűvé tesznek bennünket.
Ezekben az időkben tehát döntő fontosságú számunkra, keresztények számára, hogy reménnyel tekintsünk a jövőbe, hogy a ránk bízott hivatásnak megfelelve gyümölcsözően dolgozhassunk Isten országának, a szeretet, az igazságosság és a béke országának szolgálatában. Ez a remény – amint Szent Pál biztosít róla – „nem csal meg” (Róm 5,5), mert az Úr Jézus megígérte, hogy mindig velünk marad és bevon bennünket a megváltás művébe, melyet minden ember és az egész teremtés „szívében” akar véghez vinni. Ez a remény Krisztus feltámadásában találja meg hajtóerejét, amelyre igaz, hogy olyan „életerő lakik benne, amely átjárta a világot. Ahol úgy látszik, hogy minden meghalt, ott apránként minden-felől a feltámadás csírái jelennek meg. Olyan erő ez, amelynek nincsen párja. Igaz, sokszor úgy látszik, mintha Isten nem létezne: nem csillapodó igazságtalanságokat, rosszaságokat, közömbösséget és könyörtelenséget látunk. Azonban bizonyos az is, hogy a sötétség közepette mindig felfakad valami új, ami előbb vagy utóbb termést hoz” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 276). Pál apostol is megerősíti, hogy „reménységben” üdvözülünk (vö. Róm 8,24). A húsvét-ban megtörtént megváltás reményt ad, biztos, megbízható reményt, amelynek birtokában szembenézhetünk a jelen kihívásaival.
A remény zarándokainak és a béke építőinek lenni azt jelenti tehát, hogy létezésünket Krisztus feltámadásának sziklájára építjük, annak tudatában, hogy egyetlen erőfeszítésünk sem hiábavaló az általunk vállalt és megélt hivatásban.
A kudarcok és a bukások ellenére a jó mag, melyet elvetünk, csendben növekszik, és semmi sem választhat el bennünket a végső céltól, vagyis a Krisztussal való találkozástól és az örökkévalóságban egymással megélt testvériség örömé-től. Ezt a végső hivatást mindennap elővételeznünk kell: az Istennel és testvéreinkkel való szeretetkapcsolatunk már most elkezdi megvalósítani Istennek az egységről, a békéről és a testvériségről szőtt álmát. Senki sem érezheti azt, hogy neki nem szól ez a hívás! A Szentlélek segítségével mindannyian a remény és a béke magvetői lehetünk a magunk kis világában, saját életállapotunkban.
Bátorság a kockázatvállaláshoz
Mindezeket illetően ismét csak azt mondom nektek, amit a lisszaboni ifjúsági világtalálkozón: „Rise up! – Keljetek fel!” Ébredjünk fel álmunkból, lépjünk ki a közönyből, nyissuk ki a börtönt, amelybe magunk zárkóztunk be, hogy mindannyian felfedezhessük hivatásunkat az Egyházban és a világban, és mindannyian a remény zarándokaivá és a béke építőivé váljunk! Szeressük szenvedélyesen az életet és kötelezzük el magunkat a környezetünkről és a környezetünkben élőkről való szerető gondoskodásra! Ismétlem: legyen bátor-ságotok kockázatot vállalni! Don Oreste Benzi, a jótékonykodó szeretet fáradhatatlan apostola, aki mindig a legkisebbek és a kiszolgáltatottak mellett állt, sokszor elmondta, hogy nincs olyan szegény, aki ne tudna adni valamit, és nincs olyan gazdag, aki ne szorulna rá valamire.
Keljünk fel tehát és induljunk el a remény zarándokaiként, hogy a Szent Erzsébetet meglátogató Máriához hasonlóan mi is örömhíreket tudjunk vinni, új életet tudunk fakasztani, testvériséget és békét tudjunk építeni!
Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2024. április 21-én, húsvét negyedik vasárnapján.
Forrás: MKPK Sajtószolgálat
Címlapkép: Ferenc pápa hetenkénti általános kihallgatására érkezik a vatikáni Szent Péter térre 2024. március 13-án. Fotó: MTI/AP/Andrew Medichini
