Molnár Miklós atya: A mi fájdalmainkat viselte

„Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis Istentől megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott” (Iz 53,4) – így jövendöl Izajás próféta a messiásról. Jézus szenvedésének vasárnapja, virágvasárnap van. Amikor Őrá tekintünk, óhatatlanul felmerülhetnek kérdések: mire ez a szenvedés? Isten verte meg? Minek kellett ez az áldozat? A Jézus Krisztus szupersztár c. rockoperában is az egyik végső kérdés ez: ’mit áldoztál fel, vagy minek áldoztad fel magadat?’ Nézzük meg, mi is történt Krisztus passiójában!

Izajás jövendölése kulcsfontosságú mozzanatra világít rá: annak ellenére, hogy igazában mi okoztuk Jézus szenvedéseit a bűneinkkel, mégis, mondhatni emberi szokás szerint, Istenre igyekszünk hárítani a felelősséget. Eltávolítanánk magunktól az okot, hogy valahol másban keresendő az. Isten túlzásba esett? Jézusnak nem kellett volna ilyen szörnyű kínok között meghalnia? Valójában a halála és annak kegyetlensége is a mi felelősségünk.

Mihelyettünk viselte a bűneink terhét. Miértünk vállalta a betegség gyötrelmeit. Miértünk lett emberré, és helyettünk halt meg. Ez által váltott meg minket. Mégis, ma sokan lekicsinylik az Ő áldozatát, mondván, nem szabadultunk meg a haláltól egészen, sőt az emberi gonoszság is jelen van a világban.

Az a helyzet, hogy Jézus vállalja a felelősséget, a terheket értünk. Igazán arról van szó, hogy a kapcsolatunkban Isten és közénk állt az igazság, mert a bűnt elkövetve elszakítottuk magunkat az Élettől, vagyis meg fogunk halni. Ez az igazság, amely a kapcsolatunkban egy falat képez, és számára – lévén Isten szeret minket – ez elszomorító. Ezért úgy döntött, hogy a kapcsolatunk igazságának a terhét Ő hordozza el helyettünk.

Amikor valaki „mindent elveszít”, általában az utolsó menedéke az, hogy úgy éli meg: az erkölcsi győzelem, az igazság azért az ő oldalán van. Annak ellenére, hogy ilyenkor mindenki látja, hogy igazán ő tehet róla, hogy ide jutott, ő szinte képtelen lesz felismerni, hogy nem „a mindenki más” tehet arról, hogy ez történt vele. Ez a hamis igazsága lesz az utolsó támasza… Nos, Jézus úgy döntött, amikor az emberiség besértődve kapaszkodott a maga vélt igazába, (mert kiharcolta magának a halált,) hogy akkor a kettőnk közé épült falat; az igazságot magával viszi a keresztre. Így feltárta az igazi szeretetet, amit Isten érez irántunk, hogy hátha amikor megéljük ezt, el merjük végre engedni a magunk hamis menedékét.

Mi hogyan felelünk erre? Sajnos, sokszor úgy, hogy „ha Neki ez a heppje, akkor csak csinálja”! Ugyanis már régen elfelejtettük, hogy mivel játszunk… A valóságtól már olyan messze vagyunk az önámításban, hogy gyakran azt sem vesszük észre, hogy tönkre tettük az életünket, és a romjai felett táncolgatunk mosolyogva, mint egy félbolond.

„Bár a mi betegségeink, fájdalmaink…” – szívbe markoló számomra ez az ige. Valójában felfogjuk-e, hogy a magunk kárára cselekszünk? Amikor én, vagy te bűnt követünk el, igazában magunknak ássuk a sírt. Elszakadunk az Élettől, vagyis Istentől. Ebben semmilyen hősiesség nincs, semmi pátosz, semmi normalitás! Ez ostobaság és gyengeség. Fel szokták tenni a kérdést, hogy miért van rossz a világban, miért van annyi háború és szenvedés, ha Isten szeret minket. A kegyetlen igazság a keresztben tárul fel nekünk: mi tehetünk róla. Igen, amikor azt mondom, hogy nekem most nem az tűnik értelmesnek és jónak, amit Isten mond. Vagy amikor egyszerűen a saját fejem után megyek ahelyett, hogy az Egyházra hallgatnék. Igen, minden ilyen lépésünkkel igazában mi idézzük elő az egyenetlenségeket. Ezt jelenti, hogy a bűn szétszór.

Mert amikor elhagyjuk Isten útjait, igazában magunk romboljuk le a békét a világban.

Olyan szép az, amikor az Utolsó Vacsorán Jézus az apostolok elé tárja az igazságot, hogy egyikük elárulja őt, és mindegyik magára veszi („Csak nem én vagyok az?”). Felvállalják a felelősséget. Ma, az a gyanúm, sok keresztény csak így reagálna:

Ja, én tudom ki az, a szomszéd/a másik/az a másként gondolkodó/az a bűnös stb.

Krisztus magára vállalja a felelősségét annak is, amit mi cselekedtünk: helyettünk hal meg. Ha igazán keresztények akarunk lenni, bizony nekünk is követnünk kell ezt a példát. Magunkon kell elkezdenünk a változást. Nekem kell ma szentté válnom, hogy a világ megváltozzon, vagy, hogy békét tudjak teremteni.

Ma minden oldalról (hívők és hitetlenek is) el tudják mondani, hogy kinek, miben kellene változnia ahhoz, hogy rendbe jöjjenek a dolgok. Mind-mind a megosztottságot és a pusztulást szolgálják.

Az igazságot a keresztúton látjuk, amikor Jézus némán vállára veszi a keresztet.

Nem ez az igazság – hogyha szeretjük a másikat -, hogy nekünk fel kell vállalnunk a kapcsolatunk igazságának a terhét? Hiszen, látjuk, hogy ő nem képes elengedni a kis menedékét, hamis igazságát! „Nekünk, erőseknek az a kötelességünk, hogy elviseljük a gyengék gyarlóságát, és ne a magunk javát keressük.” (Róm 15,1) Ha csak ennyit meg tudnánk lépni, megszületne a béke.

A fájdalmas igazság az, hogy bizony mi is lehetünk a legjobb szándék mellett Júdások, Péterek, latrok, vagy Pilátusok. A keresztút arra tanít minket, hogy egyedül úgy kerülhetjük el ezeket a tévutakat, ha engedelmeskedünk, ahogyan Krisztus is tette. Mindhalálig.

Önközpontú életet élve bizony úgy tűnhet, hogy „Isten verte meg” a messiást. Hiszen, magunkat mindig mentegetni fogjuk! Mert jóságra vagyunk teremtve, és nehezen viseljük, ha rosszak vagyunk. Igazság szerint, ha szeretnénk valóban krisztusiak lenni, ki kell lépnünk az egoizmusunkból! Akkor már nem fog annyira fájni a saját keresztünk, mert tudjuk, Jézus keresztjéből kaptunk valamicskét, s talán Cirenei Simonokká, Veronikákká lehetünk. „Egymás terhét hordozzátok! Így váltjátok majd valóra Krisztus törvényét.” (Gal 6,2) Azért fáj annyira, amit igazságtalannak, vagy tehernek élsz meg, mert magaddal vagy elfoglalva.

Krisztus szenvedéséből tanuljuk meg mi az igazi szeretet!

Merjük felvenni a keresztet, ha nem is értik meg sokan, s még akár gúnyolnak és ki is nevetnek érte! A néma Bárány megváltoztatta a világot. Megmentett minket. A zajos tömeg elítélte Istent. Te melyik mellé állsz? 

Molnár Miklós atya

Címlapkép forrása: freepik