Molnár Miklós atya: Az irgalom és szeretet hídjáról

Isten szeretetre hívott meg minket. Már sokat írtam arról, hogy ehhez azonban nekünk is dolgoznunk kell magunkon, mert a bűn megrontotta a szeretetünket. Akaratunk rosszra hajló lett és értelmünk elhomályosult az áteredőbűn következtében, ahogyan a katekizmus tanítja. A szeretet képessége nem is kis dolog! Jól szeretni a másikat olykor kifejezetten nagy kihívás, lemondást, fegyelmet igényel.

Az a szeretet, amelyre Jézus tanított minket, az igazságra és a szabadságra épít. Ezek nélkül, ahogy Ő mutatta, hamis a szeretetünk. Esetleg érzelmi lelkesedés, üres dörgölőzés, múló szeszély, de nem igazi. Szokták emlegetni, hogy ’ha szeret az Isten, csak nem hagy elveszni, hiszen jóra törekszem’. Nézzünk szembe ezzel a kijelentéssel! A háttér a következő: a bűn szakadékot hozott létre Isten és köztünk. Amikor Jézus meghalt értünk, akkor ezzel Ő maga lett a híd, amely átível felette. Azt mondta: ’csak rajtam keresztül tudsz üdvözülni. Mert kettőnk között az igazság szakadéka áll.

Az igazságé, miszerint a bűn elszakít az Élettől, vagyis halált von magára. Itt az út, mely átvezet az igazságon. Irgalomnak hívják.’ Ehhez képest mi mit csinálunk, amikor a fenti elvet hangoztatjuk (önmagunk megnyugtatására)? Azt mondjuk, hogy ’ez semmi, én itt, egy másik helyen akarok átkelni. Hiszen, ha szeret az Isten, akkor csak nem hagy beleveszni a mélybe!?’ Ha ez ilyen egyszerűen a kívánságunkról szólna, nem lett volna szükség Krisztus szenvedésére. A történet hasonlít arra, amit Szent Pál így foglal össze: „ha a törvény útján igazzá válhat az ember, Krisztus hiába halt meg” (Gal 2,21) Számukra a törvény volt kedves, számunkra a saját álmaink. Mit gondolsz, miért kellett meghalnia Jézusnak? Mert ezen a szakadékon, mely az igazságban áll fenn, csak az isteni irgalom vihet keresztül. Ahhoz, pedig, hogy elérjen a túlsó partra, Istennek magára kellett vennie a bűneid következményét a halált.

Talán így már érthető, hogy az, amikor én ennek ellenére neki indulok valahol máshol, miért lesz veszélyes! Ugyanis arra nincsen út, csak a szakadék. Ott az igazságba botlok, mely nem válik járhatóvá előttem, és amit Isten nem fog megkerülni.

Hagyjuk a hasonlatot! Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy az irgalom nem egyenlő az én igazságtalanságra törekvő vágyaimmal, mint például, hogy erőfeszítések nélkül, a magam feje után menve is tudjak üdvözülni. Azt szoktuk emlegetni, hogy Jézus a legjobban a farizeusokat korholta, meg azt is, hogy ők képmutatók voltak. Csakhogy a legnagyobb baj talán nem is a képmutatás, hiszen az is csak egy bűn a sok közül. Az igazi gond valahol ott volt az ő vallásosságukban, hogy végtelenül öntudatosak voltak. Mivel a saját, jól kidolgozott elvárásaiknak megfelelt az énképük, makacsul meg voltak győződve róla, hogy ők látják jól a dolgokat. Ma sem a képmutatás önmagában a legnagyobb baj, hiszen az által leginkább csak magunkkal szúrunk ki. Ami ennél súlyosabb, hogy a világról alkotott elméleteinket, az öntudatunk nem engedi Krisztushoz igazodni.

Pedig a híd nem mozog, nem változik, nem vándorol át oda, ahol mi szeretnénk átkelni az igazság szakadékán! És amikor ez ütközik az érzelmeinkkel, máris Istent vádoljuk meg igazságtalansággal. Mert ragaszkodunk a mi kis kézzel készített igazság-bálványunkhoz, és mint egy gyermek, akit az apja nem enged a vesztébe szaladni, tudunk reklamálni, hogy miért ilyen az Isten! Ez a realitás. Nem Isten jósága kérdéses, hanem az ép eszem, ha nem bízom az Ő szavában, hogy csak Jézuson keresztül tudok átkelni. Máshol nincs híd.

Gyakran futok bele abba a tragédiába, hogy a mai kor embere (de talán a régi sem volt jobb) véletlen sem akarja számításba venni a realitásokat. Az irgalmat és az igazságot is kedvére torzítja. A világ normáját, rendjét is szeretné megerőszakolni. Honnan ez a szándékos vakság? Talán éppen onnan, hogy úgy kapaszkodunk a fals énképünkbe, mintha már csak az az egy menedékünk lenne. Ez, pedig arra enged következtetni, mintha semmi valós tapasztalatunk nem lenne az Isten szeretetéről. Olyankor szoktunk rászorulni az ilyen hazugságokra. Mert, ha megértenénk, Ő mennyire szeret minket, talán bátrabban engednénk el azt a hazugság lufit.

Milyen realitásokról beszélek? Egy pár példa. Hogy az üdvösségünk rajtunk múlik, hiszen Isten már igent mondott ránk és mindenkit az üdvösségre hívott (tehát nem a papokon, az Egyházon stb.). Hogy az életünkben vannak tragédiák, amiket mi széppé, büszkeséggé hazudunk (házasságtörést, homoszexualitást, az „őrhelyünk elhagyását”, az idős és beteg emberek meggyilkolását stb.) Vagy, hogy nagyobb bűn a gyermekek megrontása egy ideológia nevében (vö.: LMBTQ lobbi), mint mentegetni egy bűnöst. Vagy, hogy gyermekeket megölni (vö.: abortusz, vagy abortív módszerek, mint a legtöbb fogamzásgátló) nagyobb bűn, mint megsebezni őket. (Milyen kétszínű is az, hogy a gyermekvédelmi törvény ellen lázadók, az abortusz pártiak és a lobbisták együtt hőzöngenek a gyermekek védelmében, egyáltalán nem politika mentesen!) De ott vannak a mi kis egyéni realitásaink is: ha én nem veszem ki a részem a családi életünkből, ezzel mások kárára teszek. Ha nem Jézus van az első helyen az életemben, minden felborul benne. És még sorolhatnám…

A realitások terhét együtt kell viselnünk. Mindannyiunknak szerepe van benne. Nem tolhatjuk át a felelősséget állandóan, mintha csak a másik embernek kellene viselnie a realitás terhét! Összefüggésekben kell gondolkodnunk a világról, az életünkről, a hitünkről.

A nagyböjt meghív minket arra, hogy elengedjük a különböző kényelmes képeinket a valóságról. Hogy merjünk a realitásokkal szembenézve megtisztulni. Istent keresni az igazságban. Őt, Aki egyedül képes nekünk szabadulást adni. Bízni Benne és abban, hogy vezet minket. Hogy számára is fontos az üdvösségünk, hiszen Jézus az életét adta érte. Fogadjuk el a felkínált hidat! Az irgalom formáljon minket, hogy az igazság szerint éljünk!

A napokban ünnepeltük Szent Péter apostol székfoglalását, vagyis az apostolok között kiemelt tekintélyének, az Egyház sziklájává válásának ünnepét. Már csak ezért sem állnám meg, hogy még egy példát mondjak, ennek a realitásával kapcsolatban. Ma gyakran találkozunk azzal, hogy katolikusok aggódva figyelik Ferenc pápa kijelentéseit, tanításait, gesztusait, mintha legalábbis elhagyni készülne a katolikus hitet. Vannak „bíztató realitások” is! Például, hogy Krisztus megígérte, hogy „a pokol kapui sem vesznek erőt” ezen a sziklán, vagyis Péteren és az utódaira, a pápákra épített Egyházon. Mégis, sokan úgy rettegnek, mintha ez az ígéret csak kétezer évig élt volna, most meg lejárt volna. Nekik mondom: érdemes bízni Krisztusban! Érdemes bízni abban, hogy a Szentlélek vezeti az Egyházat, ahogy ezt mindig is tanítottuk. Páran, még papok is (a maguk szégyenére) olyanokról beszélnek, mintha Ferenc pápa antikrisztus lenne és szétverné az Egyház szentségi rendjét. Többet segítene, ha inkább elgondolkodnánk azon, merre akar minket vezetni Isten általa! Vajon mit nem tanultunk még meg erről a hídról? Miben kell még fejlődnie a szeretetünknek? Miben tér el az az igazságtól, vagy a krisztusi szabadságtól?

Molnár Miklós atya

Címlapkép forrása: Freepik