Ungváry Zsolt: Egyben látjuk a történelmünket, mégsem sejtjük a jövőt?
Ha az ember kiáll a csillagos ég alá, egyszerre látja a négyszázezer kilométerre lévő Holdat, vagyis a bő egy másodperccel korábbi állapotát és a nagyjából hatszázmillió kilométerre lévő Jupiternek bő fél órával ezelőtti felszínét. A tíz fényévnyi távolságban ragyogó csillag mellett a tízmillió vagy a százmillió fényévnyire lévő az idő egészen más mélységeibe vezet el.
Ugyanígy tudunk visszapillantani a történelmünkre: a római kort, az Árpádok évszázadait, a török hódoltságot, a Habsburg dinasztiát, az első vagy a második világháborút, ezek előzményeit és következményeit mind-mind ismerjük. Megváltoztatni nem tudjuk, amiképpen az univerzum szemünk elé táruló elmúlt évmilliárdjait sem, de a tanulságait le tudjuk vonni. A bolygók mozgására (legalábbis egyelőre, hála Istennek) nem tudunk érdemi befolyást gyakorolni, de a politikára igen. Legalábbis akinek erre ereje, hatalma, szándéka van; a többiek legfeljebb úgy figyelik, mint a Nap nyolc perccel az észlelés előtt már útjára indult sugarait.
A jelen eseményei pedig sokszor segítenek megérteni a múltban történteket. Soha el nem múló fájdalmunk – legfőképpen annak valószerűtlen igazságtalansága miatt – a trianoni békediktátum, és az azt megelőző hónapok mozzanatai. Nem értjük, hogyan hajtottuk a fejünket a nyaktiló alá szinte önként és dalolva, miért nem vette észre a társadalom a fenyegető veszélyt, vagy ha mégis, miért maradt ennyire közönyös. Persze, közöttünk voltak a beépített ügynökök (szerb és román, kommunista és antantbarát emberek ragadták meg a kormányrudat a vörös gróf Károlyitól a jugoszlávoktól díszsírhelyhez jutó Linder Béláig és a majdan Moszkvába emigráló Kun Béláig). Ellenségek vettek körül mindenfelől, akiknek árulása (ld. román titkos szerződés az antanttal), nyugati aknamunkája (Benes és Masaryk párizsi tevékenysége), majd a padovai fegyverszünet után meginduló katonai intervenciója a török hódoltsághoz mérhető veszteséget okozott. Mi tehát megtanultuk, hogy teljesen elképzelhetetlen, irreális, de mégis alapvető változások is beállhatnak egy ország életében. Európa (elsősorban az észt osztó nyugtai fele) azonban még nem találkozott ezzel, és éppen igyekszik belerohanni ugyanabba a szakadékba, mint mi 1918-ban.
Teret, embert, befolyást, eszmét veszít, elsősorban saját gyengesége és önfeladása miatt. Észre sem veszi, hogy őt pofozzák; saját vezetői elárulják, akik pedig meg akarják menteni, azt kikiáltják akadékoskodónak, önzőnek, ellenségnek. Amennyire 1918-ban a világháború veszteségei miatti fásultság, az éberség lanyhulása vezetett a belső meghasonláshoz és így a katasztrófához, úgy ma a túlzott jólét, az egyéni érdekeken, a fogyasztás szentségén feláldozott életforma ölte ki az életösztönt.
A valódi ellenség már rég betette a lábát (pénzét, befolyását, embereit) a kontinensre, és ha többségbe kerül (vagy még azelőtt győz), ő válik tulajdonossá, eszmék és államformák, jók és rosszak meghatározójává, utólag is minősítve mindannyiunkat.
A közvetlen fegyveres támadás még nem történt meg, de Szarajevón már túl vagyunk, és az első (mellék)hadszíntéren folyik az ütközet. Hála az Ursula „mindent meggondoltam, mindent megfontoltam” von der Leyeneknek sodródunk bele egy gyilkos háborúba. Az ürügy pedig semmivel sem inkább a mi ügyünk, mint annak idején a Habsburg trónörökös meggyilkolásakor, akitől semmi jót sem várhattunk volna, ha trónra lép. Inkább megköszönhettük volna Gavrilo Principnek, hogy a magyarellenes Ferenc Ferdinándot lepuffantotta, mintsem ezért hadat üzenjünk Szerbiának. És miképpen mi teljesen felfoghatatlanul és illogikusan, a magyar érdekektől függetlenül harcoltunk az Isonzónál és gyilkoltuk halomra egymást az olaszokkal, akikkel semmi bajunk nem volt (sőt!), most a fegyvereink célkeresztjében azok az oroszok állnak, akikkel hosszú évszázadok óta először tulajdonképpen semmi bajunk nem lenne.
Látszólag mindenki jót akar, de a vége rossz lesz. Vagy nem is akarnak jót? Akarnak-e bármit? Értik-e, érdekli-e őket, mi lesz a következmény?
A társadalmak egyelőre mintha még az 1914 nyári „Éljen a háború!” bűvöletében élnének, miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy még sokszor hullanak le a levelek addig, amíg mindez véget ér. És hogy utána mi lesz, azt csak a Jóisten tudja…
Azt mondanánk, bizonyos dolgok nem történhetnek meg újra, de az elmúlt száz év folyamatosan azt igazolja, hogy mégis. A Szovjetunió élére magatehetetlen szenilis aggastyánokat állítottak az atomgomb mellé, most ugyanezt megtették az USÁ-ban elvileg szabad választásokon.
Nem értjük, hogyan történhetett meg a rabszolgaság, a kínzások, a népirtások – vagy a legabszurdabb: az emberfiának megfeszítése –, de a mi korunk is szürreális háborúkat generál, legyilkolja a magzatait és a magatehetetleneket; gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással gyilkolja az Istent. Ugye pontosan tudjuk, hogyan zajlana le újra Krisztus pere „Róma” aktuális helytartójának bíráskodása és a megfeszítést követelő nép jelenlétében.
Címlapkép: A Burevij (Hurikán) ukrán rohamdandár katonái fegyvert tisztítanak az egység frontszolgálatot megelőző kiképzésén egy Kijev környéki gyakorlótéren 2023. november 1-jén, az Ukrajna elleni orosz háború alatt. Fotó: MTI/EPA/Szerhij Dolzsenko
