Ungváry Zsolt: Vigyázzunk a pofonokkal!

Az ököljog, vagyis az erősebbek uralma a gyengébbek felett, az állatvilágban bevett dolog, és sok helyen, sokáig az emberek között is ez dívott. A mi fogalmaink szerinti kultúrának azonban lényeges eleme, hogy a vitás kérdéseket nem fizikai erővel rendezzük. Noha a magyar jogalkotást, valamint a társadalmat – elsősorban a jobboldali kormányzatot és támogatóikat – folyamatosan bírálatok érik Nyugat-Európából, valójában éppen az a baloldal az igazán militáns, amelyik ezzel mindig ellenfeleit vádolja.

„Tegyük elfogadottá 2024-ben, hogy transzfóbokat pofozunk” – mondja közösségi média oldalán egy LMBTQ aktivista. A videóban egy férfi erőszakra uszít azok ellen, akik nyilvánosan konfrontálódnak transzneműekkel.

Nyilvánvalóan a konzervatív média néhány tiltakozásán kívül az esetnek nem lesz visszhangja, a mainstream számára ezek nem érdekes és nem jellemző tünetei a békés együttélésre veszélyes agressziónak. Amiképpen szintén nem érzik annak, amikor a kormányellenes tüntetőink (idehaza és nyugati tévécsatornákon) állandóan forradalmat vizionálnak az elsöprendő jobboldali hatalom megbuktatására, azt sugallva, hogy ez már csak idő kérdése, és pusztán az ő döntésükön múlik.

NoÁr és izgága társaik azt felejtik el, hogy egy jelentős – az övékénél sokkal népesebb, és legalább annyira elszánt – tömeg viszont azt szeretné, hogy a kormány maradjon (ezt úgynevezett demokratikus választásokon rendre ki is nyilvánítja), és valószínűsíthetően nem hagyná szó nélkül az ennek a kormányzatnak a megdöntésére irányuló erőszakos kísérletet. Lefordítva az eredeti felvetésre a transzfóbok felképeléséről, egy ilyen típusú támadás óhatatlanul kiváltaná a „Pofozz meg egy buzit!” reakciót, és már ott is vagyunk a polgárháború szélén, ami nehezen titkolt céljuk, hiszen belátták, hogy egy normalitásra vágyó többséggel szemben kizárólag anarchikus körülmények között van esélyük a saját (nagyon kevesek által vágyott) világuk kereteinek berendezésére.

Az éppen száz esztendeje meghalt Lenin és csapata mutatta meg vegytisztán, hogyan kell egy kisebbségnek törvénytelen, erőszakos puccsal átvennie a hatalmat, majd az akciót forradalomnak keresztelve példaként és a haladás fontos lépcsőfokaként bemutatni mindezt. A ma az oroszoktól olyan látványosan rettegő Nyugat pedig nagyvonalúan oda is ajándékozta Közép- és Kelet-Európát a tömeggyilkos bolsevikoknak.

A baloldalt egyébként is a demokrácia és annak exportja addig érdekelte igazán, amíg azt hitték, hogy a munkásosztály tömegeire támaszkodva, a tudatformálás eszközeit (média, iskolák, egyetemek, kultúra) kézben tartva mindig kényelmes többséget fognak szerezni. Amint azonban ez látványosan nem működik (tekintve, hogy az emberi létezésről, a közösségekről, nemzetről, hitről, családról gyökeresen más a felfogásuk, mint az elsöprő többségnek), kicsit módosítottak a demokrácia értelmezésén.

Ez a leglátványosabban e pillanatban éppen abban a két államban jelentkezik, amelyeket a történelem többször is (legutóbb a második világháború kirobbanásakor) egymás végzetének rendelt. Most látszólag egy oldalon vannak, de a puskaporos hordó mindig veszélyes, bárki is álljon a kanóc mellett. Németországban a történelem megismétlődésétől tartva, a népszerűségi listákon egyre feljebb kúszó AfD (Alternatíva Németországnak) pártot igyekeznek a náci múlttal összemosni, nem vévén észre, hogy csakugyan bele lehet lépni kétszer ugyanabba a folyóba, aminek része az a mérhetetlen provokáció és a német nemzeti értékek semmibevétele, amit anno a weimari köztársaság is eljátszott, megágyazva Hitler hatalomra jutásának.

Ahelyett, hogy megszüntetnék az okot, amelynek eredménye az AfD támogatásának növekedése, összetörik a tükröt, vagyis azt hiszik, egy betiltással hirtelen mindenki megtér a szocdemek és zöldek kebelére. De az is lehet, hogy még tovább akarják feszíteni a húrt, amíg el nem csattan az a bizonyos pofon, amit a transzok is e pofonok ígérgetésével igyekeznek kiváltani. Akkor majd felindulnak testvéri tankok, rendet teremtenek és hatalomban tartják vagy oda segítik a számukra kedves politikusokat, amiképpen ez Lengyelországban is történt.

Akkor aztán, ha a megfelelő színezetű pártok diktálhatnak, hirtelen eltűnnek a jogállamisági problémák, és amiképpen 2006-ban sem zavarta Brüsszelt a szemkilövető illegitim kormányzat és utcai pribékjeiknek garázdálkodása, úgy Donald Tusk köztelevízióba delegált verőemberei is szívesen látott vendégek lesznek az Európa partin, ellentétben a korrupció ellen fellépő, ezért börtönbüntetésre ítélt, de az elnöktől kegyelmet kapó, majd a mentelmi jog megsértésével újból őrizetbe vett, és más eszköz híján éhségsztrájkhoz folyamodó egykori belügyminiszter és helyettese.

Mindenesetre a pofonosztónak jó tudnia, hogy aki adja, az kaphat is. Sőt, néha a békés válasz sem eredménytelen: Gandhi a briteket, a keresztények pedig a római császárokat győzték le ezzel. Nem biztos, hogy a betiltásra ítélt AfD-nek, vagy a börtönbe zárt lengyel politikusoknak rosszabbak a kilátásai. Václav Havel a börtönből az elnöki székbe ült át. Lehet, hogy Molnár Áron (noÁr) is erre játszik, bár színészként érezhetné, mi a különbség a komédia és a dráma között.

A címlapképen az Alternatíva Németországért (AfD) jobboldali parlamenti párt és annak idegenellenes álláspontja ellen tüntetnek Erfurtban 2024. január 20-án.
MTI/AP/DPA/Jacob Schroeter