Molnár Miklós atya: Kinek a tulajdona a test?

Ahogy ez várható volt, az orvostudomány fejlődésével egyre inkább cizellálttá válnak a bioetika kérdései. Ugyanis, gyakori probléma, hogy ha az ember képessé válik valamire, előbb-utóbb azt meg is akarja majd valaki próbálni. Így van ez a pusztító fegyverektől a biológiai kísérleteken át sok mindennel. Mivel napjainkban élesedett pár ilyen téma a közbeszédben, szeretnék néhány szempontot átelmélkedni, melyek talán nem a fősodor válaszai, azonban fontos adalékok lehetnek. Ez azt is jelenti, hogy léteznek ennél fontosabb érvek, de a szemléletmódunkat kellene, hogy formálják ezek a megfontolások.

Nemrég egy vitaműsor ment a tévében, melyben egy népszerű publicista, aki mindenhez is ért, a tőle megszokott agresszióval, emelt hangon, személyeskedve, fogalmakat magából kicsavarva nyomta rá mindenkire a szubjektív érzelmeit, alig hagyva teret arra, hogy a szakemberek is hozzászólhassanak az igen kényes és igen súlyos témákat érintő vitához. Az eutanázia volt a téma.  Tehát az ember méltóságát, életét igencsak mélyen érintő és emellett sok érzelmet kavaró ügy.

Súlyosbította a helyzetet a ma már szinte mindennapos probléma, nevezetesen a riporter elfogultsága. Régen egy profi műsorvezetőt arról lehetett megismerni, hogy felkészült volt a témában, voltak releváns kérdései, hagyta a szakembereket szóhoz jutni és biztosította a teret a vélemény kifejtésére és tisztázására. Ma inkább azzal találkozunk, hogy tájékozatlan, érzelmileg (vagy érdekek mentén?) elfogult, csőlátású emberek vezetnek le gyakran ilyen vitákat. Aminek megvan a maga következménye, hiszen ebben a műsorban is az erőszakos felszólalókon túl alig lehetett valakinek érveket megfogalmazni. Nem egyszer azzal a válasszal reagált az éppen kifejtésbe kezdő szakemberek felé a riporter, hogy „most nem ez a téma”. Pedig hát az lett volna… Elkeserítő volt látni, hogy egy ilyen súlyú kérdés ennyit ér ennek a csatornának!

A kereszténységet gyakran vádolják meg azzal az olcsó kifogással, hogy ósdi, elavult elvek mentén, bigott módon gondolkodik. Ez a legolcsóbb megoldás, ha nincsenek a hitünk ellen érvek. Csakhogy, amint azt Benedek pápa is kifejtette a kispapoknak, „Meg kell ismerni és meg kell érteni a hit belső szerkezetét annak teljessége szerint, úgy, hogy válasszá válhasson az emberek kérdéseire, akik külső szempontból nemzedékről nemzedékre mindig változnak, mégis mindig ugyanazok maradnak.

Ezért fontos túllépni a pillanat mindig változó kérdésein, hogy megértsük a valódi kérdéseket és úgy értsük meg a válaszokat is, mint valódi válaszokat.” Amivel az Egyház foglalkozik, az nem mulandó divat, vagy változó elméletek, hanem maga az igazság. Manapság már nem kérdésként teszik azonban fel az ellenfelei, hogy van-e objektív igazság, hanem úgy tesznek, mintha alapvetés lenne, hogy nincs. Ez egy régi módszere ennek a szabados gondolkodásnak: már nem fáradnak érvekkel, hanem úgy tesznek, mintha a vitán már régen túl lennénk, és aki normális, már belátta, hogy nekik van igazuk.

Ilyen miliőben kell a súlyos kérdéseket tisztáznunk! Ezért nem az a célom, hogy a fontos, de felszínen lüktető érvekkel feleljek, hanem, hogy nézzük meg az egész problémakör mélyét. Kinek a tulajdona a testem?

A liberalizmuson nevelkedett nihilizmus manapság a magzatra, amely az édesanyja méhében növekszik, azt szokta mondani, hogy az anya tulajdona, mert hiszen az ő testében nevelkedik. Ha mármost ezt a logikát tovább visszük, akkor ateistáknak úgy kell szemlélniük, hogy mivel a természetben növekszünk mindannyian, vagy éppen az állam keretein belül, hát vagy az anyaföldé, vagy a társadalomé vagyunk. Nem? De létezik olyan megközelítés is, hogy joga van mindenkinek gyermekhez, ezért bármit megtehetünk annak érdekében, hogy gyermek szülessen: lombiktól a korlátlan örökbefogadásig, ahol a gyermek helyett csak a leendő „szülők” igényeit nézik. Ezek szerint viszont a szülő tulajdona vagyunk.

A kérdés, hogy mikor veszítik el felettünk a tulajdonjogot, mert úgy tűnik, hogy felnőttként már nem szeretnék kiszolgálni a szülők igényeit korlátlanul. Van olyan szemléletmód, mely szerint az ember dönthet a maga teste felett, ezért, ha bizonyos feltételek érvényesülnek (pl. gyógyíthatatlan betegség, súlyos pszichés zavar, szenvedés) akkor maga dönthet a haláláról, amelyben persze, az élet szolgálatára felesküdött személyeknek is asszisztálni kell. A szemlélet hirdetőinek hitelessége gyakran azon veszik el, hogy ezt a jogot már a megfogant életnek, a magzati embernek nem adják meg, vagy éppen, hogy ez a szemléletmód az időskori ember küzdelmeinek sajátosságairól nem igen vesz tudomást (pl. hogy gyakran csak azért akar valaki meghalni, mert úgy éli meg, hogy felesleges teher a szerettei nyakán).

Az igazság az, hogy nem vagyunk a magunkéi.

Nem is más emberek tulajdonai vagyunk. Két út létezik. Az egyik, amit Isten kínál fel nekünk, hiszen az Övéi vagyunk: „Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a ti váltságdíjatok. Dicsőítsétek meg (és hordozzátok) tehát az Istent testetekben.” (1Kor 6,19k) E szerint, mivel Krisztus megváltott minket, így ma már az Övéi vagyunk. Nem tehetek úgy, mintha nem Hozzá tartoznék. A másik út, hogy visszautasítom a megváltást, mert a magam tulajdona akarok lenni, ami azt jelenti, hogy a halálé leszek, hiszen a bűn ezzel a világgal és annak mulandóságával köt össze engem.

Persze, valójában nem tudom egészen magaménak tudni az életemet, hiszen Isten teremtett meg, vagyis igazán Neki tartozom az életemmel! Ebből az következik, hogy ha mégis el akarom szakítani magamat Istentől, Aki alkotott, a vesztembe rohanok, hiszen nem tudom magamat életben tartani, megváltani és üdvözíteni. Tulajdonképpen hálátlanul ellenszegülök annak, Aki szeret engem, és szeretné, hogy éljek. E két úton kívül nincs más. Így viszont mindenkinek döntenie kell! Ezért beszél arról az Újszövetség, hogy aki Krisztus tanítványává akar válni, annak úgy is kell élnie, ahogyan Ő élt, így már átment az ítéleten, már örökké él. Míg az, aki elutasítja ezt, „már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában”. (Jn 3,18)

Ez nem egy tanmese, ez az igazság. Ebből az következik, hogy valójában nem birtokoljuk saját magunkat, így nem is dönthetünk függetlenül ettől az igazságtól, hacsak nem a vesztünkre. Eljátszhatjuk, hogy szabadságunk van e felett is, ám az nem több önámításnál.

A világ romlott állapotát látva, érdemes feltenni a kérdést keresztényként, hogy vajon nem lenne-e végre itt az ideje annak, hogy beteljesítsük a küldetésünket és a Föld sója és a világ világossága legyünk (Mt 5,13)!? Jónás ódzkodik attól, hogy elmenjen Ninivébe és az igazságról hírt adjon annak a számos népnek: ha nem térnek meg, elvesznek. Mi már látjuk, milyen áldott gyümölcse lett annak, hogy végül elvitte a hírt: megtérés és új élet született belőle. Menedékké vált Jónás a niniveieknek.

Mi, keresztények ugyan látjuk, hogy a világ össze van zavarodva, tudjuk, mi lesz a vége annak, ha a bűn útját járja, mégis olyan kegyetlenül kiveszett belőlünk az igazi szeretet, hogy hallgatunk, hiszen csak azon aggódunk, eléggé elfogadnak-e majd minket, ha elmondjuk nekik az igazat! Isten igazsága ma is világos és nyilvánvaló, hiszen nem a zűrzavarban mutatkozott meg és nem volt félreérthető az üzenete! A mi viszonyunk torzult csak el ehhez az igazsághoz, s így eltorzult a szeretetünk is. Már nem szeretjük az embertársainkat? Hiszen fontosabb nekünk, hogy mit kapunk tőlük (elismerést, nyugalmas, középszerű életet, mulandó élvezeteket, a felszínes vágyaink betöltését), minthogy ők a némaságunk miatt vesznek el. S elveszünk akkor mi is velük együtt.

Ez a gyökere, ez a szeretet, minden bioetikai tanításnak. Ebből forrásozik, hogy valójában a maga helyén a szenvedésnek is lenne értelme. Igen, mi hatalmat kaptunk arra, hogy a feleslegesnek látszó kínokat értelemmel töltsük fel, hogy áldozattá válva kapcsolódjunk be Krisztus szenvedésébe. De hát, ki akar kötődni Jézushoz, ha egyszer az ilyen fájdalmas is lehet?

Isten a saját képére alkotott és gyermekévé fogadott téged. Döntsd el, hogy akarsz-e ebből és ebben élni, vagy elveszíted azt is, amit meg akartál menteni.

„Mondom nektek, hamarosan (Isten) igazságot szolgáltat nekik. Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)

Molnár Miklós atya

A címlapkép forrása: Pixabay