Ungváry Zsolt: A hosszútávfutó magányossága
Orbán Viktor látványosan egyedül maradt legutóbb Brüsszelben, amikor az Ukrajnával megkezdendő csatlakozási tárgyalásokról kellett dönteni. Ezt a hazai ellenzék mint valami szégyenbélyeget olvasta a miniszterelnök fejére, holott a legkevésbé sem az a cél, hogy mindenkivel egyet értsünk, hanem hogy a jó – és számunkra hasznos – ügy mellé tudjunk odaállni. A háborúban álló Ukrajna felvétele (vagy akárcsak ennek terve) közvetlen veszélyt hordozna az egész Unióra, arról nem is beszélve, milyen üzenetet közvetít a balkáni államok (Szerbia, Bosznia) felé, akik ennél sokkal felkészültebb és logikusabb pozícióból sem kaptak ilyen jó ajánlatot.
Nyilván gyanús, ha egy közösségben mindenki más hülye, csak te vagy normális, ugyanakkor nehéz azonosulni azokkal, akik szerint a férfiak is szülhetnek, a csoportosan elkövetett erőszakkal a migránsok csak az identitástudatukat erősítik, a Bibliából idézni pedig bűncselekmény. Ahol egy ezeréves állam önkényes feldarabolása után ellenséges fennhatóság alá kényszerített millióktól megtagadják az autonómiát, sőt a tisztességes bánásmódot is, egy a saját kisebbségeit elnyomó ország viszont pénzügyi-katonai-erkölcsi támogatást kap.
Ukrajna egyébként teljesen alkalmatlan a belépésre; nekünk annak idején közel másfél évtizedig kellett előszobáznunk, uborkagörbületekkel szórakozni, hosszú tárgyalási fejezeteket megnyitni és lezárni, és minden ad hoc követelésre igent mondani. Keleti szomszédunknak jelenleg nem tudható sem területének nagysága, sem a lakosságának a száma. Szó sincs a folyamatban lévő háború belátható időn belüli lezárásáról, tehát ha a békekötés előtt veszi fel őket az EU, rögvest hadiállapotba keveredik a világ egyik legnagyobb atomhatalmával. Ráadásul a mi esetünkben ez azt is jelentené, hogy egy olyan ország mellett viselünk hadat, amelyik inkább ellenségünk, mint barátunk. A sokat emlegetett, rajtunk teljesen alaptalanul számon kért kritériumok közül szinte semminek nem felelnek meg: nem működik náluk az ellenzék, nincsen szabad média, a korrupció európai szemmel nézve felfoghatatlan, a megannyi segély, szállítmány, fegyverek útja követhetetlenül vész el az ukrán szürkületben. Nem tartják meg az aktuális választásokat, a jogállamot pillanatnyilag katonai törvények írják felül (ld. pl. a szabad mozgás korlátozását). Vajon hány hetes cikkelyt kapnának azonnal a nyakukba? Furcsa, hogy tőlünk, a tagoktól megtagadják a jogos járandóságainkat, miközben az ukránoknak minden feltétel nélkül folyósítják. (Lépjünk ki, és akkor majd kapunk? A kívülálloknak több a joguk, mint a tagoknak?)
Ép eszű ember ezt a helyzetet nem legitimálhatja. A nagy többség úgy viselkedik, mint a francia forradalom idején a konventben a mocsár. Mindig az aktuális hangadó mellé állnak, önálló ötletük nincsen, nem ismerik a saját érdekeiket, hanem oda szavaznak, ahol az erőt sejtik. De ugyan mi értelme egy szavazásnak, ahol előre meg van adva a végeredmény? Bármilyen egyhangú döntés nagyon gyanús, hiszen olyan nincsen, hogy megannyi különböző világnézet, érdek és érték pont egybeessen.
Az egyedüllét nem feltétlenül azonos a tévedéssel. Kopernikusznak sem hitték el, hogy a Föld kering a Nap körül, Semmelweisnek sem, hogy az anyákra a betegséget maguk az orvosok viszik át.
Orbán már a szektorális különadók, a migránskezelés, a kerítés kérdésében is egyedül maradt, de az idő egyre inkább igazolja.
Sokan érezzük úgy, hogy Európa rohan a pusztulásba, és legalább hárommilliónyi magyar szavazat kéri, követeli és törvényesíti a kormányfő tiltakozását, de legalábbis, hogy – a nevünkben is – mossa a kezét az elkövetkezendő szörnyűségek miatt.
Csak aztán úgy ne járjunk, mint Tisza István idejében, amikor a koronatanácsban egyedüliként felemelte a szavát a hadüzenettel szemben, aztán mégis a nyakába varrták a háborút. Vagy Teleki Pál esetében, aki a németek által teremtett feloldhatatlan dilemmát egy heroikus (amolyan magyaros, nemeslelkű de teljesen értelmetlen) gesztussal oldotta fel, amire Churchill azt mondta: a béketárgyalásokon majd egy széket üresen hagynak Teleki számára. Nem hagytak, sőt!
Tiszát lelőtték a legvészterhesebb pillanatban, Teleki főbe lőtte magát egy hasonlóan kiélezett helyzetben, amikor tiszta fejre, erős kézre és jó döntésekre lett volna szükség. Praktikus volna végre egy olyan miniszterelnök, aki a földinduláskor szilárdan áll a vártán, és a lehető legjobbat hozza ki a dolgokból.
Most ezt a kísérletet figyeljük. S közben jusson eszünkbe, a harminc éve meghalt Antall József is mennyire egyedül maradt sokszor idehaza. Legalább olyan vehemensen támadta ellenzék, sajtó, művészek, korabeli – még nem így nevezett – celebek, mint mostani utódát. Legfeljebb, nem lévén még tagok, az EU-tól nem kaptuk ezt az állandó megrovást. Most meg olvasom a fényes nekrológokat róla azoknak a tollából, akik ma ugyanazt művelik Orbánnal, mint tették ők maguk vagy elvtársaik vagy szellemi elődeik Antallékkal; Karácsony Gergely egyenesen utcát nevezne el róla; micsoda pálfordulást hoz a visszaigazoló idő.
Szerencsére mi akkor is tudtuk, most is tudjuk. Nem kellett meglepődnünk, amikor a rendszerváltáskor „kiderült”, hogy ötvenhatban forradalom volt, mint ahogy nem csodálkoztunk, amikor az SZDSZ összebútorozott a komcsikkal vagy a szemkilövető valós szándékai és képességei napvilágra kerültek.
Nem esik majd le az állunk, ha öt-tíz esztendő múltán (vagy talán előbb) világossá válik, hogy az egy ebben az esetben többet ért a huszonhatnál.
Kérdés, hogy erre a felismerésre rámegy-e az egész kontinens jövője.
Címlapkép: A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök interjút ad a Kossuth rádió Jó reggelt, Magyarország! című műsorának a brüsszeli Közmédia Központban az Európai Unió állam- és kormányfőinek kétnapos csúcstalálkozója idején, a második napon, 2023. december 15-én. Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer
