Molnár Miklós atya: Mit bír el a kapcsolatunk?
Erre a kérdésre lehetetlen lenne általános választ adni. Azonban érdemes átgondolnunk, mennyit bírhat el egy kapcsolat? Mik lehetnek azok a szempontok, amelyek a fenntartásához szükségesek, hiszen nem csak felépíteni, de életben tartani is kell minden fontos kapcsolatot, ami bizony munkabefektetést igényel.
Fontos megértenünk, hogy nincs olyan kapcsolat, ami mindent kibír. Ez nem azt jelenti, hogy véglegesen elvághatjuk magunkat minden esetben, de azt igen, hogy még a legerősebb, legszeretetteljesebb kapcsolataink is megsínylik, ha nem foglalkozunk velük, vagy túlzottan próbára tesszük azokat. Mivel nem létezik minden esetre igaz szabály, saját magunknak érdemes figyelembe venni ezt a tényt, és vigyázni rá, hogy ne lépjünk túl ilyen határokat, ha csak nem szükséges! Persze, jó esetben igyekszünk arra, hogy ne feszegessük hiábavaló módon a határokat, hiszen végülis egy fontos kapcsolatban nem az a fő kérdés, hogy meddig mehetek el, hanem sokkal inkább az, hogy mit tehetek még a kapcsolatért, vagy a másikért! Ez az alapvető szemlélet kell, hogy jellemezze a keresztény erkölcsöt is, mint az Istennel való kapcsolatunk gyakorlati szabályzatát. Amikor az istenkapcsolatot figyeljük, jó látni benne, hogy mint mindegyik személyek közötti kapcsolatnak, úgy ennek is megvannak a maga természetes törvényei.
A bonyodalmat az adja, hogy a fejlődéshez kell, hogy időnként terheljük a kapcsolatot. Ugyanis, minden ilyen elakad a növekedésben, ha nincs benne változás, fejlődés. Sőt, visszafele fejlődik, vagyis destruktív lesz, ha nem megy előre! Ez a terhelés azonban a növekedést tartja a fókuszában és nem a másik ellen irányul. Amikor az egyik fél felismer már valami olyan igazságot, amit a másik még nem, ez kihívást jelent. Jó, hogy ha tudjuk megfelelő türelemmel és empátiával tisztázni a kényes kérdéseket.
Ha szeretnénk, hogy élő legyen a kapcsolatunk, nem elég felépíteni azt, hanem akár naponta tenni is kell érte. A kamaszkorban általában a sok barát jelent valamiféle nyugalmat, vagy elismertséget az egyénnek, azonban később ezek közül néhány, vagy egy új kapcsolat egészen más minőséget élhet át, elmélyül, mélyebben éljük meg benne az intimitást. Így, pedig érthetően már nem lesz annyi időnk és energiánk sok kapcsolat fenntartására. Belekényszerít ez minket nehéz döntésekbe, választásokba. Ha tíz körömmel kapaszkodunk minden kapcsolatba, lehet, hogy végül mindegyiket elveszítjük. Amit igazán megbecsülünk és életben szeretnénk tartani, az új igényekkel lép majd fel. Az egyik tipikus példa arra, amikor ezt elrontjuk a házasság lehet, ahol néhányan az esküvőt követően könnyen hátradőlnek, mondván már megvan minden, a házasság felbonthatatlan, így már nem veszíthetem el a másikat. De még a házasság is lehet élőholt, hogyha nem naponta fektetek bele energiát!
Isten jön hozzánk, Őt szeretnénk elérni és kapcsolatban lenni Vele. Ezért érdemes azt is megfontolnunk, hogy az imádság nem csupán versikék, varázsigék szavalgatása Isten jelenlétében, hanem a Vele való eleven kapcsolat. Ez a szavak szintjétől az egyszerű vele való létig sok mindenben megvalósulhat. Azonban, ha nincs párbeszéd köztünk, vagyis nem figyelek oda az Ő indításaira, válaszára, gondolataira, bizony ez a kapcsolatunk is megsínyli. Isten ugyan nem mond le rólunk, de mi magunk már kevéssé találjuk Őt meg. Olyan szép az, ahogyan Izajás prófétánál beszél erről Isten: „Ha megtartottad volna parancsaimat, békéd olyan lenne, mint a folyam, igazságod, mint a tenger hullámai.” (Iz 48,18). Amikor kifogásokat gyártunk, hogy miért ne kelljen rá hallgatni, talán éppen a békénket, az üdvösségünket utasítjuk el. Az előbbi az evilági kapcsolatunk gyümölcse, az utóbbi ennek a kötődésnek a beteljesülése Ővele.
„Azt hitted mindent kibír!” – mondja a Hiperkarma együttes egyik száma. Ha ebben az illúzióban telepszünk rá a kapcsolatra, vagy éppen emiatt hanyagoljuk el, bizonnyal elveszítjük azt. Merjük kiválasztani azokat a kapcsolatainkat, melyek igazán számítanak és azokért igazán tegyük oda magunkat!
Molnár Miklós atya
Címlapkép forrása: Freepik
