Molnár Miklós atya: Kötődjünk, de hogyan?

Beléptünk az advent időszakába, vagyis az Úr eljövetelének várakozásába. Ezért arra gondoltam, jó lenne felkészülni a találkozásra! A következő vasárnapokon ezen téma körött szeretnék elidőzni. Az első kérdés, amit érdemes lehet tisztázni, hogy jó lenne kapcsolatot találni a közelgő Istennel, de jó kérdés, mi kell ahhoz, hogy kötődni tudjak valakihez!

Alapvetés, hogy kötődés csak két személy között alakulhat ki. Ezért semmiféle tárgy, vagy pótszer nem lehet a kötődésem alanya, azokhoz legfeljebb függőségi kapcsolat fűzhet, ha úgy érzem, nagyon erős a viszonyulásom. Ez az alaptétel nem is olyan egyszerű, ha belegondolunk, hogy nem csak a másikat, de magunkat is tárgyiasíthatjuk egy-egy kapcsolatban. Ezért nem csak arról van itt szó, hogy sem kedvenc tárgyaimhoz, kabalámhoz, helyemhez, de még a kiskutyámhoz, vagy egyéb állatomhoz nem tudok kötődni igazán, hanem arról, hogy még a másik személlyel sem tudok ilyen szeretetkapcsolatot kialakítani, hacsak nem tekintem, nem kezelem mind a kettőnket személynek.

Mi kell ahhoz, hogy ezeket az alapokat meg tudjam teremteni? Kezdhetjük ott, hogy magamat a személyeket megillető méltósággal kezelem. Ez a szeretetünk tisztaságához is fontos, hiszen e nélkül a mások iránti szeretetembe gyakran vegyül bele önző rész is. Isten, Aki a találkozásra hív bennünket, a Szentírásban számtalanszor megfogalmazza felénk azt az üzenetet, hogy szeretné, ha az emberi méltóságunkból élnénk. A teremtettségünkből származik az a méltóság, amely miatt mindig becsülhetjük magunkat. Nincs olyan helyzet, amikor ezt a méltóságomat semmibe kellene vennem! Amikor a másik emberrel találkozom, nem szabad, hogy bármi is ennek feladására késztessen. Bántalmazói kapcsolatokban gyakran megtörténik, hogy az áldozat elengedi ezt a méltóságot, ami megilletné. Nincs olyan helyzet, ahol Isten ebben örömét lelné, vagy lehetne vallásos indíttatásúnak nevezni ezt a cselekedetet! Ugyanis ez az a szál, mely minden körülmények között összekapcsol minket Istennel. Tekinthetem úgy, hogy ahhoz, hogy a találkozásom Istennel megtörténhessen, hogy abból kötődés szülessen, az első lépés, hogy a saját méltóságomat tiszteletben tartom és másoktól is elvárom ezt a tiszteletet.

Kell, hogy őszinte tudjak lenni magamhoz. Tudjam megfogalmazni a saját szükségleteimet. Amikor ezt nem merem megtenni, gyakran éppen azért engedem el, mert nem becsülöm magamat. Persze, ezt nem vallom be magamnak, hanem alázatnak hívom, önfeláldozónak tekintem magamat, vagy más hamis erényt társítok hozzá! Nem merem megmondani a házastársamnak, hogy mást szeretnék, mint amit kér, de azt hazudom, hogy szeretetből teszem félre a saját igényeimet. A hazugságaink, önbecsapásaink gyakori akadályai annak, hogy a másikkal igazi kötődés alakulhasson ki. Mivel, ezen hamis utakon már nem velem találkozik a másik személy, csupán egy álcámmal. Ott, pedig – mivel nem két személy találkozik – nem jöhet létre igazi kötődés. Később aztán nehéz is lesz már letenni az álarcot, mert már egyre többet veszíthetek vele, ha megkockáztatom az őszinteséget.

Hasonló, s talán összefüggő szál, hogy a tabuvá vált titkok is akadályai a kötődésnek. Amikor egy pap elhagyja a hivatását, vagy egy feleség a férjét, hogy egy másik személlyel alakítson ki kapcsolatot, általában a bűn maga kényszeríti rá, hogy az értékrendjét feladva, az ahhoz fűződő kötelékének szálait tabusítsa. Az idő előrehaladtával egyre kevésbé képes őszintén beszélni arról, hogy mennyire megsebezte a bűn, amit ezért a kapcsolatáért vállalt, sőt, hogy igazában rossz volt az, amit tett. Önigazolásba kezd minden téren.

Persze, úgy fogja beállítani, hogy megnyílt előtte a világ és valami sokkal szabadabb és tágasabb valóságra talált, de valójában ez a gátlástalanság és a bűn sebzettségének a hazugsága. Egy tabu, amit nem szabad megkérdőjelezni. Akkor is mosolyogni fog, amikor belülről felőrli a döntésének hazugsága. Akkor is takarni fogja (elsősorban maga elől, de ezért mások számára is), hogy milyen végtelenül nagy áldozatot hozott: elhagyta az élete alappilléreit. Egy tabuval a hónunk alatt sincs sok esélyünk rá, hogy a másik személlyel való kapcsolatunk mély kötődéssé nemesedjen.

Ha magunkkal őszinte és megbecsült módon vagyunk kapcsolatban, még egy fontos feladatunk van: a másik személyt is megfelelően kell tisztelnünk. Sok párkapcsolatot jellemez, hogy már valamilyen szinten a kezdetektől hazugságban élnek a tekintetben, hogy megbecsülik-e a másikat. Ennek több iránya is lehet. Az egyik alapvetés, hogy tisztelem-e a másik érzelmeit, szabadságát, életét. Ha valakinél a korábbi szexuális párcserék folytán már kialakult egy szexuális függőség, akkor vélhetően megjelenik majd egy presszió a részéről, hogy az aktuális partnere is elégítse ki az e téren megjelenő igényeit.

Ez könnyen fordul át erőszakosabb önérvényesítésbe, például olyan fenyegetésekkel, hogy amennyiben ez nem történik meg, elhagyja őt. Ekkor már tudhatjuk, hogy számára nem személy, csak szexuális tárgy vagyunk. Már nem becsül bennünket úgy, ahogy megilletne. Ha ilyenkor a másik fél sem áll jól önbecsülés szempontjából, könnyen feladhatja az elveit, aminek következtében inkább tárgya lesz egy ilyen erőszaknak, minthogy elveszítse a másikkal való kapcsolatát. Csakhogy itt sem kötődés születik ebből, csupán kölcsönös függés. A kötődéshez a másik embert is tisztelnem kell.

Egyre élesebben látom annak súlyosságát, amikor valaki idealizálja a másikat. Ennek, persze van egy természetes dinamikája is, hiszen a szerelemben is nagyon látványos lesz, hogy az első időkben irreálisak vagyunk a partnerünkről alkotott képünkben. Ez a lépés még nem tragédia. Csak hát, ha ez idővel nem normalizálódik, akkor a kapcsolat sem tud igazán elmélyülni. Lehetséges, hogy évtizedekig azért nem tudunk igazán kötődni akár a szüleinkhez sem, mert nem őszinte a kapcsolat, hiszen nem egy személlyel, hanem egy elképzelt ideával szeretnék kapcsolódni. Nem beszélve arról, hogy milyen terheket veszünk ezzel a nyakunkba, mivel így magunk felé is olyan elvárásokat támasztunk, ami irreális.

Ha Istennel szeretnénk valóban találkozni, el kell fogadnunk a smink nélküli valóságunkat. Nem tudunk úgy Hozzá kötődni, ha magunkat, vagy az Ő műveit idealizáljuk (értem ez alatt pl. az Egyházat is). Annyira tudok kapcsolódni a másik ember sebzett, kissé hibás, torzult oldalához! Annyira meg tudtam szeretni ezt, annak ellenére, hogy ez nem mindig szép, nem mindig kellemes! Ugyanakkor látom azok gyötrődését, akik még nem képesek ehhez az oldalukhoz kapcsolódni. Fájdalmasan és nyugtalanul rohannak át az életen, keresve azt az ideát, ami sosem volt valóságos.
Lehetne még beszélni a kötődéseinkről, de alapoknak talán ezek elegendőek!

Persze, ahogy már régebben erről szó volt, sok féle kötődési mintát hordozhatunk, amik ebbe mind belekavarnak! Ezzel az írással az volt a célom, hogy egy alapvető normát lássunk. Ha szeretnénk kötődni Istenhez, hogy ne legyen üres a kapcsolatom Vele, ezen az úton kell elindulni. Megtanulva a közelség és távolság egyensúlyát, amely minden kötődés alapvető szükséglete.

A címlapkép forrása: Pixabay