Másként gyászol egy gyermek? Hogyan segíthetünk?

Halottak napja és Halloween már a hátunk mögött, de a jelenlétük kézzel fogható: akkor is a gyermekek szeme elé tárják a halál és a túlvilág kérdését, ha otthon esetleg nem, vagy csak nagyon keveset foglalkozunk vele, s azokban a kicsikben is sokféle szorongás, kérdés, félelem alakulhat ki, akik nem vesztettek el közeli hozzátartozót. Ha azonban a gyermek is érintett, a téma sokkal összetettebb: sokszor nem is tudjuk, mit érezhet, hogyan segíthetünk, mit kell tennünk. Éppen ezért hiánypótló az a gyermekek gyász témájú alkotásaiból összeállított vándorkiállítás, amely nemrég indult útnak Hullámhegyek – hullámvölgyek címmel. A feldolgozásban és a segítségnyújtás mikéntjében a kiállítást életre hívó Napfogyatkozás Egyesület két szakértője, Kánya Kinga szociológus, tréner, gyászkísérő, az egyesület elnöke, és Szabó Márta alelnök, pedagógus, gyászcsoport vezető, gyászkísérő volt segítségünkre.

Hogyan viszonyul a mai kultúra a halálhoz, mit adunk át a gyermekeinknek, tudunk-e jól beszélni róla?

Szabó Márta: Az őszi ünnepek kapcsán része az elmúlás a felnőttek és gyerekek életének is. Ennek során sokféle érzést megélhetnek, az ünnep része lehet az emlékezés, egymáshoz tartozás megélése, és valóban a félelem is akár a halál ismeretlenségétől vagy a szeretteink elvesztésétől. Nagyon különböző, hogy az egyes közösségekben milyen információkat, támpontokat kapnak a gyerekek, de a közös cselekvések, a temetőbe járás, vagy éppen a kiborzongás is segítség a nehéz érzésekben.

Kánya Kinga: A halállal és gyásszal kapcsolatban gyakori a gyerekek előtti titkolózás, elhallgatás. A kiállításunkra érkezett alkotásokból is látszik, hogy a gyerekek nagyon komplexen élik meg a gyászt, és nagyon fontos, hogy ezeken az összetett és ambivalens érzéseken keresztül tudjanak kapcsolódni a felnőttekhez. Ha kíméljük őket azzal, hogy nem mutatjuk ki nehéz érzéseinket, vagy nem adunk szavakat, akkor nem fogják tudni a saját érzéseiket sem beazonosítani. Ez sokszor sokkal több szorongást kelt, mintha a koruknak megfelelően, de beszélünk arról, ami történik, megosztjuk saját érzéseinket is.

Hány éves kortól képes egy gyermek megérteni és felfogni azt, hogy van halál, illetve egészen kis korban hogyan tudunk hozzáfogni és bemutatni azt, hogy ez is az életünk része? Milyen eszközeink vannak arra, hogy a gyermek ne félelemmel, inkább (ha szabad így fogalmazni) kíváncsisággal tekintsen a kérdésre?

Sz. M.: Fokozatosan értik meg a gyermekek a halál létét, végérvényességét. Az elpusztult hangyák, az elvesztett játékok, a felnőttek beszélgetése, a régi fényképek mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egy-egy részletét megértsék annak, hogy az élet, benne számunkra fontos dolgok és személyek elmúlnak. A gyermekek félelme nem csupán ennek a véglegességétől, ismeretlenségétől való félelem.

Sokszor a felnőttek elkerülő reakciója, a bizonytalanság, a kérdéseikkel, nehéz érzéseikkel való egyedüllét a nehezebb, ami fokozza ezt a félelmet.

A segítséghez tehát legtöbbször csak annyi kell, hogy a felnőtt is együtt tudjon érezni a bizonytalanság szorongatásával, megőrizze a kíváncsiságát, és beszélgessen a gyermekkel a saját és a gyermek gondolatairól, érzéseiről a témában.

K.K.: A korábbi korokban

a családokban volt egy kollektív tudás a halállal kapcsolatban, hiszen nem volt medikalizálva, „kiszervezve” a haldoklás és a halál. A gyerekek a saját hozzátartozójuk halálával kapcsolatos teendőkkel is találkoztak – mára már felnőttkorban is csak azok rendelkeznek ezzel a tudással, akik vállalják a beteg hozzátartozó gondozását, a haldoklás kísérését.

A gyerekek ahogy nőnek úgy fejlődik a halálképük, minden korosztálynak megvannak a sajátosságai, ahogy a kisgyerekekre inkább a mágikus halálkép jellemző, úgy a kisiskolások már a halál és elmúlás fogalmával is tisztában vannak, a kamaszoknál pedig összekapcsolódik a saját önképük, életértékek keresésével, ebben a folyamatban a halálhoz való viszonyukban a létezés filozófiai kérdéseitől a saját identitásuk kialakításának folyamatára vonatkozóan is találkoznak.

Másképpen gyászol egy felnőtt, mint egy gyermek? Van, amivel könnyebb, vagy éppen nehezebb megbirkóznia? Milyen segítséget tudunk adni, ha gyászfeldolgozás válik szükségessé, amikor esetleg magunk is szomorúak, zavartak vagyunk?

Sz. M.: Nagyon hasonló érzésekkel és gondolatokkal él együtt a gyermek és a felnőtt is, amikor elveszít egy számára fontos dolgot vagy személyt. A tehetetlenség, a hiány, a bizonytalanság közös. Az egyik különbség ugyanakkor, hogy

a gyermeknek sokszor még szavai sincsenek ezek megnevezésére, és nincsenek eszközei, mit tehet a nehéz érzéseivel. A másik fontos jellegzetessége a gyermekek gyászának, hogy egyszerre csak rövidebb ideig tudja megélni ezeket a nehéz érzéseket, ezért életkortól függően, de rövidebb szakaszokban látható a külvilág felé a gyászuk, amit sajnos a felnőttek sokszor félreértelmeznek. Egy-egy nagyobb veszteség esetén ahogy növekednek egyre többet megértenek ennek a jelentéséről, életükre gyakorolt hatásukból, az ebből adódó nehézségekből, ezért különböző életkorokban újra is élik a gyászukat.

A veszteség legtöbbször a gyermek egyik közösségét is érinti. Ez egyrészt segítség, hiszen nincs egyedül, és szerencsés esetben mintát, szavakat, eszközöket, rituálékat kap a feldolgozáshoz. Ugyanakkor megterhelő is lehet számára a gyászoló közegben tapasztalt intenzív nehéz érzés, vagy éppen az, hogy kevesebb figyelmet, támogatást tud kapni azoktól, akik maguk is gyászolnak.

Ilyenkor van fontos szerepe a gyerekek életében is a nem gyászoló közösségnek, ahol megélheti az állandóságot, és megkaphatja az egyéni szükségleteinek megfelelő támogatást, figyelmet. Ami a legnehezebb a gyermeknek, az a bizonytalanság, ezért is fontos, hogy kérdezhessenek, és mindig kaphassanak információkat a történtekről és arról, hogy mi várható, a maguk életében pedig hozhassanak saját döntéseket, például arról, hogy akarnak-e edzésre menni, vagy dolgozatot írni.

K.K.:  A gyerekek még abban is különböznek, hogy függnek a felnőttektől, sok mindenben ki vannak szolgáltatva a felnőttek döntéseinek. A gyász nem csak haláleseti veszteségekre vonatkozik, minden veszteséget követ egy gyászfolyamat. A kiállításon kiemelt kategória volt a válás, hiszen egyre több gyereket érint ez a veszteség, ami összetett élethelyzetet is hoz, többszintű veszteségekkel: a család felbomlása mellett, a biztonságot adó ismerős keretek átalakulása, a szülőkkel való korábbi rendszer elvesztése, és ezekhez járulhatnak még további veszteségek: közösség, lakhely megváltozása, kapcsolati veszteségek, stb. Ebben a helyzetben a gyerekek is gyászolnak és sokszor a felnőttekhez képest sokkal kisebb mozgásterük van a döntésekben részt venni, szükségleteiket kifejezni.

Mindenki saját hite szerint beszél a túlvilágról, de vannak olyan dolgok, amiket a szakemberek javasolnak, hogy hogyan, milyen módon beszéljünk róla a gyermeknek (illetve hogyan NE, például ne mondjuk, hogy a nagyszülő „elaludt”)?

Sz. M: A legfontosabb, hogy előbb arra legyünk kíváncsiak, ha a halálról, a halál utáni életről kérdez a gyermek, hogy honnan jön a kérdése, miért épp most merül fel benne ez a kérdés, és hogy ő mit gondol a saját kérdéséről. A gyermeknek ugyanis nem a felnőtt kész válaszára van elsősorban szüksége, hanem hogy ne legyen egyedül ezekkel a kérdésekkel. Amikor körüljártuk, hogy benne hogyan van most a saját kérdése, csak utána tudjuk, hogy mire is kéri tőlünk pontosan a választ. A beszélgetés során fontos, hogy a konkrét szavakat használjuk: meghalt, nem tud enni, mozogni. Illetve annak megfogalmazása is segítség, hogy miként fog hiányozni az ő kis életéből: nem fogunk menni sétálni már a kutyussal, nem tud már fánkot sütni neked a nagyi.

K.K.: Az nagyon fontos még, hogy a megélésekre is adjunk szavakat, mert ezzel is segítjük a gyerekek önkifejezését. De adhatunk papírt, ceruzát is, rajzolhatunk együtt, olvashatunk meséket.

Sokszor nem azzal segítünk, ha enyhítünk, titkolunk, mert további szorongáshoz vezethet. Például a gyerek fél elaludni, mert összekapcsolódik a végleges eltűnéssel.

Kell-e dolgoznunk önmagunkon is, hiszen a mai világban sokan nem mernek szembenézni a halál és az öregedés gondolatával, ezzel a szemlélettel pedig nem könnyítjük meg gyermekeink helyzetét…

Sz.M: A gyermek a bizonytalanságában keresi a támaszt a felnőttben, ezért természetes, hogy segít, ha bennünk van valamiféle rend a halál kapcsán, vagy legalább tudjuk azt, hogy mi változik ennek kapcsán bennünk, mi a biztos, és mi az, amire még mi magunk sem találtunk választ. Néha nincs annál biztonságosabb, mint amikor a felnőtt is ki tudja mondani: Nem tudom.

K.K.: Az egész társadalmunkra jellemző, hogy a halálfélelemről látszólag nem veszünk tudomást és transzformáljuk ezt a fogyasztásba: ránctalanító krémekkel, wellness-szel, stb. próbáljuk csökkenteni, de nem is fogalmazzuk meg, hogy ez valójában a halálfélelemből eredő szorongás csökkentése. A gyerekek egy fogyasztói társadalomban nőnek fel, amiben látensen működnek ezek a mechanizmusok, és erre szocializálódnak. Ahhoz, hogy egy tudatosabb generáció nőjön fel, fontos, hogy már a saját tudatosságunkat is növeljük és adjunk nekik teret arra, hogy másképp kezdjenek el viszonyulni a halálhoz és a gyászhoz.

Ha valamilyen súlyos eset történik akár a családban, akár körülöttünk (Iskolában, ismerősnél), mi legyen az első reakciónk, hogyan tudjuk leginkább támogatni az érintett gyermeket a helyzet elfogadásában, megélésében?

Sz.M: Talán az a legfontosabb, ha van rá mód, hogy először akár csak pár percben, de legyünk együtt saját magunkkal, mi hogyan vagyunk a történtekben, mit bírunk el, miben kérünk segítséget. Abban kell hinnünk, hogy eddig is mi voltunk a biztonság a gyermeknek, ezért ebben a helyzetben is ránk van szüksége. Hogy közel legyünk, mellé üljünk, hozzánk bújhasson vagy kicsit elszaladhasson tőlünk. Mondjunk rövid konkrét információkat a történtekről, és arról, hogyan tud a gyermek az adott helyzetben biztonságban lenni, majd legyünk mellette, hogy fel tudja tenni a kérdéseit, amikor megérnek benne, a saját ritmusában, és válaszoljunk neki.

K.K.: Egy ilyen esetben akkor tudunk a legjobban segíteni, ha nem zavar be a saját, halálhoz, gyászhoz való viszonyunk rendezetlensége.

Fontos, hogy magunkban is rendezzük a veszteségeinkhez való viszonyunkat, mert akkor tudunk támogatást adni.

Hogyan született meg a kiállítás gondolata? Miben tudnak segíteni ezek a festmények a gyász feldolgozásában? Hol láthatjuk legközelebb az alkotásokat?

Sz.M.: Az egyesületben évek óta több szakember foglalkozik a gyermekek gyászával, egyre többen képződnek is nálunk a témában. Ugyanakkor mindig volt egy hiányérzet bennünk, hogy láthatóak, megkérdezhetőek legyenek a gyerekek, hogy nekik, hozzájuk is szóljunk. A munkánk során azt is tapasztaltuk, hogy azok a gyermekek, akik ezekben a nehéz élethelyzetekben segítséget kapnak illetve például a gyászcsoportokban megélik azt, hogy vannak sorstársaik, nincsenek egyedül, azok számára nagyon fontos, élethosszan őket elkísérő erőforrás lehet ez a tapasztalat. Ezt szerettük volna minél több gyermeknek megadni. Az alkotás során a gyerekek megélhették, hogy oké, ha kifejezik, leírják, megrajzolják az érzéseiket, hogy vannak, akik nem ijednek meg tőle, hanem kíváncsiak ezekre. Ilyenek a támogató szülők, felkészítő tanárok vagy épp maga a pályázatot kiíró egyesület. A többi alkotás során pedig további bátorítást kaphatnak azok is, akik csak megtekintik az alkotásokat, miközben mindannyian egy nagy virtuális sorstárs közösségben élik meg, nem vagyok egyedül, mások is érzik, gondolják mindezeket a nehéz élethelyzetekben.

K.K.: A gyermekek gyászát segítő komplex programunkban fontosnak tartottuk a gyerek – szülő – szakember hármas együttműködésének hangsúlyozását. A gyerekek nélkül ne beszéljünk gyerekekről – így adva vissza nekik a saját jogú gyászukhoz való kapcsolódás lehetőségét. Ebben az együttműködésben a kölcsönös figyelem, támogatás és tanulás is megjelenik – ez a kiállítást kísérő programsorozat fő célja is minden helyszínen. Fontosnak tartjuk, hogy a kiállítás egyben egy párbeszéd katalizátora is legyen, amelynek során az egyes városokban a helyi szakemberek, érintettek és érdeklődők (köztük a fiatalok és gyerekek is) közösségben egymást meghallva tudnak közösen gondolkodni, beszélgetni, megosztani. Olyan programokat is szervezünk ennek a három célcsoportnak, amelyek segítenek ennek az együttműködésnek a megvalósításában eszközökkel, módszerekkel.

Mikor érdemes mindenképpen szakember segítségét kérni?

Sz.M.: Ha bizonytalanok vagyunk abban, hogy mit tehetünk a gyermekekért, ha aggódunk, mindenképpen érdemes konzultálni szakemberrel, és magunknak segítséget kérni a tisztánlátáshoz, eszközöket, információkat kérni az aggodalmainkban.

Fontos időről időre megmutatni a gyerekeknek, hogy kérhetnek és milyen segítséget, és őket is megkérdezni arról, hogy mire van szükségük. Általánosságban az mondható el csupán, hogy kérjünk segítséget, ha mi bizonytalanok vagyunk magunknak, ha kéri, akkor a gyermeknek.

A gyermek gyásza néha intenzíven és váratlan időben formában jelenik meg, ez normális. Ha egyes viselkedésformák, szorongások tartósan jelen vannak a gyermek életében, akár hónapokon át, vagy befolyással vannak az életminőségére, például tartós alvás, evészavarok, szorongások, akkor mindenképp érdemes konzultálni szakemberrel

K.K.: A gyász kockázati tényező lehet korábban is beazonosított mentális betegségek esetén, ilyenkor mindenképpen. Gyakran akkor keresnek meg minket a szülők, ha úgy érzik, nem tudnak a gyászról kommunikálni a gyerekkel, ami teljesen természetes lehet, hiszen a másik gyászolóval sokkal nehezebb. Azt fontosnak tartjuk, hogy ha a szülő tanácstalan, akkor inkább ő menjen el egy konzultációra gyászkísérőhöz, ne a gyereket tegyük bele egyből egy segítő folyamatba – elképzelhető, hogy az ő gyásza teljesen természetesen zajlik, csak a szülő, vagy a pedagógus érzi magát eszköztelennek.

Mit tanulhatunk a gyermekeinktől a gyász feldolgozásával, megélésével kapcsolatban?

Sz.M.: Nagyon sok mindent. Többek közt azt, hogy miként vagyunk mi is hasonlóan kiszolgáltatottak egy veszteségben, tehetetlenek és túl kicsik, de bátorságot is tanulhatunk tőlük, abban, hogy megtaláljuk mire van szükségünk, hogy néha toporzékoljunk, néha csak nyugalmat kérjünk magunknak egy csendes sarokban üldögélve.

K.K.: Tanulhatjuk az önkifejezés szabadságát és felszabadító erejét – a gyerekek sokkal kevésbé korlátozzák magukat ebben és bártan megmutatják ami bennük van, ha kapnak időt és teret. Ennek a szabadságát és sokféleségét mi is megtapasztalhatjuk.