Molnár Miklós atya: Döntések és a belső szabadság

A szeretet sarkallta az ifjú Erzsébetet, hogy a szülei döntését követve férjhez menjen. A szeretet lángolásával várta haza mindig a férjét, viselve a rokonság ármánykodásait. A szeretet fájdalma hatotta át zokogó gyászát, amikor elvesztette őt. A szeretet vitte arra, hogy szerzetesnek álljon és a betegeket, szegényeket segítse, viszonzást nem várva. 24 évet élt. Hazánk leghíresebb szentjét ünnepeljük!

Milyen megrendítő belegondolni, néhányan pár év alatt mire vitték! Mennyi emberség, érzékenység, tapintat, bátorság és erő volt ebben a fiatal lányban! Árpádházi Szent Erzsébet döntést hozott az élete egyes szakaszaiban és abból élet és szentség fakadt. Vajon mi hol maradunk el? Talán sokan éppen ott, hogy nem hozzák meg azokat a döntéseiket, amelyekre szükségük lenne!

A covid alatt sokan leszoktak a „templomba-járásról”, sőt azóta se szoktak vissza. Talán éppen azért, mert nem hozták meg azt a döntést Isten mellett, amire szükségük lett volna, csak sodródtak. Szokás volt templomba menni vasárnap, s ha néha ki is maradt egy-egy mise, végülis alapvetően megtartották a hagyományukat. Aztán jött egy új szél, egy járvány, és most már másként sodorja őket az élet. Hasonló volt a kommunizmusban, amikor a falusiakat és a városiakat összekeverték, s a gyökérvesztett emberek, akik nem hozták meg a maguk döntését Krisztus ügye mellett, az új környezetben egyszerűen ők is elengedték a hagyományaikat. Sodródtak.

Ha belegondolunk, az istenképűségünk egyik legnagyobb ajándéka a szabadság: a döntés képessége. Amikor valaki sodródik, tulajdonképpen ez ellen vét. Az ellen a felelős döntés ellen, amin egyébként nem kisebb dolgok múlnak, mint az örök üdvösségünk kérdése. Annyi baj származik abból, amikor kifordulunk magunkból! Amikor elkezdünk nem élni a természetünkhöz tartozó értékekkel. Ha nem hozunk meg döntéseket, vagy nem tartjuk magunkat azokhoz. Igazában ez óriási galibákat tud okozni!

Olykor talán éppen azért is nehéz dönteni, mert végletekben gondolkodom! Ha most rosszul döntök, mindennek vége! Ha valamit nem veszek számításba, akárcsak a jövőmet fürkészve is, hogy mi mindent szeretnék majd még elérni, talán végérvényesen elrontok valamit. Olyanról mondok le, amit nem lehet majd többé helyrehozni. – Ehhez hasonló gondolatok fogságában nagyon nehéz elindulni és bátran ki is állni a döntésünk mentén. Ezért érdemes folyamatokban gondolkodni! Elfogadni, hogy elsőre sok minden nem fog sikerülni, de ezzel semmi baj nincsen. A cél, hogy egyre jobb legyek, egyre tisztábban lássam mi és hogyan lenne jó.

A hűség a döntéseinkhez akkor is nagy érték, ha időnként jó revideálni azokat. Kellenek reflexiók arra, hogy jól hoztuk-e meg az elhatározásainkat, mert ezek által egyre tisztulnak a célok és a hozzájuk rendelt eszközök. Amikor azonban a hűség elmarad, felszínre tör egy egyszerű menekülési útvonal kísértése, mely alapvetően rombolja le az önértékelésem és az értékrendemet. Túl nagy az ára annak, ha nem döntünk! Ezt magunk ellen és a környezetünk ellen is elkövetjük egyszerre, mert magunknak is és másoknak is ártunk vele. Persze, aztán megtörténhet, hogy egyes döntéseinktől később elállunk, az új információk birtokában! – Ezzel semmi baj nincs, sőt az lenne a baj, ha nem tudnánk mérlegelni, hogy belátások mentén kell formálódnunk. Ha nyitva hagyom a változtatás lehetőségét, az még önmagában nem lesz hűtlenség az ilyen esetekben.

Szent Erzsébet képes volt alázatosan a szülei szándékával is azonosulni. Ez jó, ha mibennünk is megvan! E nélkül az alázat nélkül magunkat egyre inkább a hibás döntéseink, vagy az önzéseink hálójába zárnánk. Talán éppen azért nem fedezünk fel sok értékes lehetőséget az életünkben, mert mindig csak a magunk feje után megyünk. Az, hogy néha megengedem, hogy mások érzelmi világa, tudása hasson rám, hogy formáljon engem, elmélyítheti bennem mindazt, amit az emberi méltóságban csodálni szoktunk.

A döntéseink szilárd alapot biztosítanak, hogy aztán szabadon tudjunk elrugaszkodni a vállukról. Ezzel teremtjük meg azt a keretet, mely védelmet is biztosít, de megelégedettség felé is elvihet. A döntéseink olyan leszúrt cövekek, melyek a szabadságunkat adják vissza. Igaz, hogy amikor párt választok lemondok több, mint nyolcmilliárd emberről, de egyszersmind szabaddá válok arra a lehetőségre, hogy a házaspárom személyét igazán megismerhessem mélységeiben. Amikor a kamaszkor végén az identitásom minden szegmensét elfogadom, egészen felszabadulok más, hasznos témákra. (Ha ezt nem lépjük meg, csak beleragadok egy életszakasz dilemmájába.) Az elhatározásaink olyan utat jelölnek ki, melyek mentén már nem kell újra és újra feltennünk magunkban bizonyos kérdéseket, hanem a szilárd keretek között a magasabb fokú problémákkal foglalkozhatok.

Tanuljuk el ettől a 24 éves lánytól, szenttől, hogy igazán csak az tudja kibontakoztatni a benne levő jókat, aki a meghozott döntései által a szabadságát megőrizte! Ha meghoztuk a döntésünket Krisztus mellett, akkor végre nem kell majd azzal időt tölteni, hogy vajon megéri-e ez nekem, hanem már felszabadulok arra, hogy keressem, hogyan kell még közelebb kerülni Őhozzá!