Életemben először 1986-ban, 18 évesen jártam Erdélyben. Első találkozásom a románokkal a határőrök és vámosok agresszív letámadása volt; az alaposan feltúrt hátizsák, az útlevél gúnyos, gyanakvó méricskélése és lapozgatása után kegyetlen erővel beütött hatalmas pecsét arról, hogy megérkeztem Romániába. Ahová azért nem volt gyors a bejutás; a menetrenddel mit sem törődve a vonatot 2-3 óráig nem engedték tovább. A folyamatosan kiabáló, szinte harctéri hangulatot teremtő hatóság, a kutyás rendőrök felvonulása jelezte, éreztette, hogy ellenséges országba érkeztem. Pedig elvileg egy politikai és katonai tömbbe tartoztunk.
Maga a Ceausescu rendszer az üres boltokkal, a húsjegyükkel a havi adagjukért sorba állók tömegeivel, a fűtetlen lakásokkal, a mindenütt járőröző rendőrökkel, a vezér könyvesboltok kirakataiból, állomásépületek faláról, erdei sétányokról (!) ránk tekintő portréival és idézeteivel majd csak a kolozsvári (a pályaudvar öles betűivel Cluj-Napoca) leszállás után köszöntött rám teljes pompájával.
Mivel rokonaim nem élnek a trianoni utódállamban (zilahi dédnagyapám és székelyudvarhelyi dédnagyanyám még jóval az elcsatolás előtt elköltöztek a későbbi maradék Magyarországra), így viszonylag ritkán járok arrafelé, a fent említett első élmény és bevezetés után nem is tudom úgy átlépni a mai napig létező határt, hogy ne lenne végig görcsben a gyomrom.
Az őszi szünetben négy napot töltöttünk Gyulán, innen autóztunk át Aradra, elősorban persze a vértanúk miatt, mert a város neve most már örökre összeforrott a zsarnoki önkénnyel, az „európai” Habsburgok undorító barbarizmusával. Talán nem olyan stresszes már az átkelés, mint hajdan, de amikor az ellenőrzésnél a fiatal hölgy a forgalmit is kéri, olyan zavart kapkodással keresgélem, hogy a feleségem szerint az a csoda, hogy nem vettek azonnal őrizetbe mint gyanús figurát.
Fura, hogy míg napjaink konfliktusaiban újra és újra kihangsúlyozza mindenki, hogy a határok sérthetetlenek, a tőlünk lazán elcsatolt százkilencvenezer négyzetkilométert és a hárommillió idegen uralom alá kényszerített magyart megemlíteni is bűn. Biztos az elfogultság mondatja, de ahogy átérünk, hirtelen minden szürkébb, kopárabb lesz, pedig a háromszínű kis román zászlócskák a legképtelenebb helyeken is vidáman lengenek.
Elsőként a kivégzettek emlékoszlopát keressük meg, egy focipálya mellett (az UTA Arad utánpótlása éppen lelkesen rúgja a labdát), kicsiny térre beszorítva, alig észrevehetően bújik meg. Arra gondolok, ha egy kicsit arrébb csúszik Trianonban a vonalzó és az 1910-ben 80 %-ban (kb. ötvenezer fő) magyarok lakta Arad (jelenleg 10 %, kb. tizenötezer magyar) nálunk marad, itt most hatalmas emlékpark állna, koszorúkkal, zászlókkal, örökmécsesekkel, kegyeletüket lerovó turisták végtelen hadával.
Ez utóbbiban azért most sincs hiba, rajtunk kívül érkezik két kisbusznyi anyaországi, akik szintén az obeliszk köré gyűlnek, legalább egy fotó erejéig megörökítve az emléket. Sajnos a teljes átélést nagyban rontja az a helybéli kamaszfiú, aki az emlékmű tetején elheverve, mobiltelefonjával játszadozik. Rejtély (vagy nagyon nem az), miért kényelmesebb egy pad helyett az obeliszkre csavarodva nyomkodni a kütyüjét, mindenesetre legalább olyan kegyeletsértő, mint amikor a Duna parti cipőket valaki meggyalázta. Azzal a különbséggel, hogy ez itt senkit sem zavar, a helybéliek unottan sétálnak el mellette, a kis csoporttal érkező hölgy hiába kéri kedvesen a gyereket, hogy legalább addig másszon le, amíg egy fényképet csinálnak. Nem; ezt a srácot ideültették, nehogy már az emlékezni érkező magyarokban kétség támadjon, kié is az ország. Ha már a Városházát vagy a Páduai Szent Antal templomot épp úgy a Monarchia idején építették, mint Zala György (korábban a várárkot is megjárt, most egy félreeső téren felállított) emlékművét, és a tizenhárom tábornok is az ezeréves magyar szabadságért halt meg, a román Arad a város történetéhez ezt az undok fiút tudja hozzátenni.
Pedig, ha mást nem, legalább a bizniszt megszimatolhatnák benne. Kitelepülhetne ide néhány virágárus, kínálhatnának a mártírok arcmásával ellátott képeslapot, könyveket, mécseseket, esetleg magyar zászlócskákat. Nekik azonban az elhanyagolás, a bosszantás, az idelátogatók kedvének megkeserítése fontosabb. Aki építeni (házat, lelket, hazát) nem nagyon tud, legalább lerombolja, amit mások alkottak.
Kérdés, vajon bármit meg lehet-e tenni egy területen, pusztán azért, mert valaki éppen birtokon belül van? (Látjuk az izraeli-palesztin háborútól az orosz-ukránon át akár a nyugati eltörlésekig.) Akié éppen a hatalom, az elfoglal, pusztít, ledönt, ledózerol, esetleg saját emlékeket állít, amelyikkel a másik – ha visszafoglalja – ugyanúgy végez.
Mindenesetre a nemzeti-etnikai-vallási konfliktusok világában, a háborús képsorok, a terrortámadások, az utcai összecsapások láttán érdekes tanulság volt, hogy a vagy húsz magyar békésen visszaült a kocsikba, és senki sem verte pofán ezt a hülyegyereket.
Valahogy nem stílusunk.
