Ungváry Zsolt: Az óvszerrel megdobált közönség…

Évtizedekkel ezelőtt egy irodalmi társaságban, ha túl sok szó esett valamilyen témáról, amitől voltaképpen szabadulni akartak, de újra és újra előjött, akkor valaki megszólalt: „Még mindig Esterházyról beszélünk?”

Kicsit ezzel az érzéssel, félve kezdtem bele a cikk írásába, mert fontosságán és hatásán jóval felül reprezentáltan van jelen a közéletben a homoszexualitás kérdése, mégsem hagyhatjuk ezt figyelmen kívül, mert akkor csak a tőlünk idegen narratíva érvényesül.

Ismét egy cikk, ami megmutatja, hogyan működik a dolog: az index.hu Gryllus Dorkával készített interjút az általa írt és rendezett színdarabról, amely természetesen a hagyományostól eltérő szexuális szokások bemutatásának lett szentelve. 

A mihez tartás végett rögtön az elején megtudjuk, hogy a mű „a szexualitással foglalkozik, ami – szintén nem új hír – nem csak férfi és nő között létezik.” Ez a téma annyira üldözendő és kirekesztett Magyarországon, hogy nem csak bemutatják, hanem a leglátogatottabb felületeken kap promotációt. Ilyenkor a minőség irreleváns (ld. még pl. a Schilling-Sárosdi produkciókat), az érdekességet a provokatív üzenet adja. Megkockáztatom, azért is vállalnak be sokan ilyen típusú műsorszámokat, mert nem szükséges értékes programot létrehozni, bőven elég meglovagolni a divatot.

Visszatérő vád, hogy a jobboldal csinál ebből politikai kérdést, holott a konzervatív tábor csak folyamatosan reagál a provokációra. Egyébként nem érdekelné, különösen azért, mert nem csak köze nincs hozzá, de kifejezetten gusztustalan a számára.

Előjönnek a már ismert toposzok, például az „azonos nemű pár, akik gyereket vállalnak”; csakhogy ilyen nincs, biológiailag lehetetlen. (Más módokon persze juthatnak gyerekhez, de ezeknek egy része bűncselekmény.) Ráadásul két férfi egy kisgyerek normális testi-lelki gondozására alkalmatlan. Szükséghelyzetben persze el tud látni bárki egy babát, de ez nem kívánatos megoldás. Ez korábban leginkább humorforrásként létezett, erre épült például a nyolcvanas években A három férfi, egy mózeskosár című film, ami aztán a viccből szép lassan társadalmi elvárássá lett.

Szintén gyakori érv, ami az interjúban is elhangzik, „hogy a látványosan homofób emberek jelentős részét azért irritálja a homoszexualitás, mert maga is az.” Ez érdekes logika. Eszerint az antiszemiták voltaképpen zsidók, a vehemens Fradi drukkerek látens újpestiek, én pedig a lelkem mélyén DK-szavazó vagyok.

Hagyhatnánk persze az egészet a fenébe, hiszen a többség számára a homoszexualitás érdektelen, a társadalmi hasznossága pedig nulla. Akár az amatőr teniszezők, akik saját szórakoztatásukra űzik a sportot, rajtuk kívül senkit sem érint, és nem terhelnek minket azzal, melyik ütővel vagy melyik pályán érdemes játszani, és a páros izgalmasabb-e vagy az egyéni. Nem teszik a közbeszéd tárgyává a bélyeggyűjtők vagy a horgászok sem, mikor tartanak összejövetelt vagy miféle csalira harapnak a pontyok.

Kiemelt jelentőségűvé, alapvető problémává és társadalmi kérdéssé emelünk marginális dolgokat az efféle darabokkal, riportokkal, reklámokkal. Holott a világ éppen sorsfordító pillanatokat él át, háborúk, környezeti katasztrófák és járványok árnyékában. Rengetegen küszködnek a fogyasztói társadalom céltalan, kilátástalan, istentelen légkörével. Az életünk értelmét kellene keresni, merre tovább, hová érdemes tartani. Nem egy jelentéktelen és a köz szempontjából teljesen értelmetlen szubkultúra problémáit felemelni az egyetemesség szintjére.

Lehet arról hazudozni, hogy az emberi szexualitás kétpólusú, de minek?,

teszi fel a színésznő a kérdést, de visszakérdezhetünk: lehet teret engedni a normálistól eltérő kis százaléknak, de minek? Járjanak össze a maguk kis klubjaiban (buborékjaiban), ahol elhiszik, hogy a szexualitás sokpólusú, a maradék 95 százalékot pedig hagyják ezzel békén. Vagy készítsenek arról performanszot a régi SZFE-sek, vajon a színészeknél miért olyan magas a homoszexuálisok aránya.

Nem szeretem az olyan előadásokat, ahol a színpadról „kiszólnak”, bevonják a közönséget, mert ez mindig azt jelenti, hogy a mű önmagában nem áll meg, közvetlen kapcsolatba akarnak lépni a nézőkkel a hatás kedvéért. Holott a szövegnek, a képnek, a produkciónak önmagában kellene hatnia. Ha a tartalom nem elég erős, akkor van szükség átlépni a művészet és a valóság közötti választóvonalat, megtörni a varázslatot. Ennek a produkciónak a végén az interaktív csúcspontot az jelenti, hogy óvszert szórnak a közönség közé. Bizonyára nagyon modern és emlékezetes, de tegye fel a kezét, aki szeretné, ha a színházi élmény lezárásaként koton gumit vágnának a fejéhez?

A címlapkép forrása: Gryllus Dorka/Instagram