Surján László: Csöbörből vödörbe
Constantinovits Milán azt írta a Mandinerben, hogy ha a kommunizmus hanyatlását mi indítottuk el, erkölcsi kötelességünk e nemes munkát befejezni. Fontos mondat, nagy feladat, de némi kiegészítést igényel. Nem kisebbítve a magyar érdemeket, azért meg kell emlékeznünk a lengyelekről (Poznan) és a berliniekről is. Nem különben a csehekről, akik 1968-ban folytatták a munkát – írja Surján László reflexiójában a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség oldalán.
De nem ezért szólok. Úgy tűnik, hogy a kommunizmus olyan, mint az anyag: nem vész el, csak átalakul. Ráadásul ez az átalakulás sokkal hamarabb elkezdődött, mint a Szovjetunió hanyatlása. Leninék ugyan látványosan kisajátították maguknak a kommunizmust, ami pedig nyugaton keletkezett. Hiszen Marx és Engels Brüsszelben fogalmazták a Kommunista kiáltványt, amit azután Londonból kezdett terjedni. A marxista tétel (jóslat) szerint a kapitalizmus a legfejlettebb országában megy át a kommunizmusba, a lenini valóság pedig épp ellenkezőleg, a legfejletlenebb kapitalista országban tudta először megszerezni az államhatalmat. Ám ettől a kommunizmus nem vonult ki nyugatról.
A hidegháborús szembenállás azt a benyomást keltette, hogy egyik oldalon van a szovjet típusú kommunizmus, a másik oldalon pedig a nyugati szabad világ. Ez a szabad világ azonban „fertőzött” volt.
Sokan látták a kapitalizmus visszásságait, amelyekkel szemben a kommunista eszmék kínáltak valamiféle kiutat.
Amikorra kiderült, hogy egy fecske nem csinál nyarat, azaz a várakozásokkal szemben 1917-et nem követte a világforradalom, a kommunizmussal szimpatizálók egyrészt szalonképessé tették a kommunizmust. Ebben segítette őket, hogy a Szovjetunió kulcsszerepet játszott Hitler legyőzésében. Másrészt Nyugaton nem voltak tájékozottak arról, hogy voltaképp mi zajlik Oroszországban. A sztálini tisztogatások és koncepciós perek idején az Egyesült Államok moszkvai nagykövete azt jelentette, hogy a perek teljesen az érvényes törvények szerint zajlanak és az elítéltek bűnössége nem kétséges. A sok millió éhhalállal járó, ukrajnai – népirtásnak tekinthető – éhínség idején a New York Times tudósítója Ukrajnát virágoskertként írta le. Cikkeiben rendre dicsérte Sztálin gazdaságpolitikáját.
Közben Antonio Gramsci (olasz marxista filozófus, nyelvész, újságíró, az Olasz Kommunista Párt egyik alapítója, az Ordine Nuovo című hetilap alapítója és szerkesztője – a szerk.) rájött, hogy a kommunizmus ellenfeleinek kulturális hegemóniája van a nyugati világban, tehát meddő forradalmi hevület helyett ezt a hegemóniát kell megtörni. Vladimir Palko így foglalta össze Gramsci üzenetét: Felejtsék el, hogy valamiféle nyugat-európai vörös gárdák elfoglalják a „Téli palotákat” Nyugat-Európa országaiban. Ezt meg kell előznie a „Pozíció háborújának”. A forradalmároknak először be kell jutniuk azokba az intézményekbe, amelyek döntőek a kultúrában. A tömegek ugyanis a régi kultúra hatása alatt vannak, amelyet a kereszténység, főleg a katolikus egyház határoz meg.
A tömegeknek tehát ezernyi cikket kell elolvasniuk, amit a lapszerkesztőségekbe ültetett forradalmárok írnak. Forradalmi tollforgatók regényeit kell olvasniuk. A forradalom látnokai által készített filmeket nézni. Az egyetemeken a diákokat olyan professzoroknak kell vezetniük, akik a forradalom győzelmét kívánják. És a tömegeknek mindenütt más értékeket kell megismerniük, mint amilyeneket a régi kultúra közvetít. És hogy ez így történjen, a forradalmároknak be kell jutniuk a médiumokba, a filmbe, az irodalomba, az iskolába. Röviden, a forradalomnak legelőször „az intézményekben kell menetelnie.”
A terv sikerült. Azért sikerülhetett, mert egyrészt Gramsci pontosan kijelölte az utat, másrészt sikerült álcázni az akciót.
Liberális báránybőrbe bújt a kommunista farkas. Mi pedig, akik itt Közép-Európában átéltük a kommunista időket, későn ismertük fel, hogy a nyugati orientációval csöbörből vödörbe kerültünk.
Régen április 4-ét, hazánk úgynevezett felszabadulásának ünnepét csúfoltuk – zárt ajtók mögött – a csöbör és vödör ünnepének, most pedig talán május elsejét kellene, az Európai Unióba való belépésünk napját ennek tekinteni. Későn ugyan, de felismertük a liberálissá vedlett kommunizmust, s így némi előnyünk van nyugathoz képest. De azt is látni kell, hogy az ellenfél ma sokkal erősebb, mint a Szovjetunió volt. Nem először vállalkozunk lehetetlen feladatra. Mondjuk tehát Adyval: „Gyürkőzz János, rohanj János!”
Azon kár keseregnünk, hogy mennyivel másképp alakult volna a helyzet, ha Európa meghallja és megvalósítja XIII. Leó szociális enciklikájának tanítását. De
az Egyház azóta is mutatja a kiutat korunk bajaiból, de ez a Gramsci által megálmodott értelmiség oda sem figyel.
Egyszer volt kivétel: a második világháború utáni Németország. A német gazdasági csoda a Rerum novarum elvein alapult. Nem kellene-e visszatérni a valódi értékekhez?
Surján László
A címlapkép illusztráció.
