Egyenlőbbek leszünk, ha félmeztelenül flangálunk az uszodában?
Izgalmas hírre virradtunk múlt héten, ami a nemi egyenjogúságot illeti: A bikinifelső viselése október 4-től nem tehető kötelezővé Hollandiában. Nos, amint azt a döntést megosztó holland hírportál is megjegyezte: nem valószínű, hogy a szigor alól felszabadított hölgyek tömegesen rohamoznák meg Amszterdam uszodáit, strandjait vagy éppen lagúnáit, hogy önfeledten monokinizzenek ezentúl, azért egy-két dolgot érdemes tisztázni ezzel a fantasztikus egyenlőségi törekvéssel kapcsolatban.
Kissé döbbenten meredtem a hírre, miszerint az elmúlt években a nők több európai városban is kiálltak a félmeztelen úszáshoz és napozáshoz való jogukért. Legutóbb például Berlinben lett úttörő módon engedélyezve ez a fajta önkifejezési forma, ha úgy tetszik, magamutogatás.
Berlinben már nem csak a férfiak, a nők is úszhatnak fedetlen mellekkel
Hála az égnek, a holland vezetés volt olyan felvilágosult és haladó, hogy azonnal beleállt a fősodorba, és „elméletben” eltörölte az összes konvenciót és béklyót, amely szegény nők életét eddig megkeserítette. Azaz csak keseríthette volna, mivel a hírből az is rögtön kiderült, hogy törvényileg eddig sem volt kötelező a fürdőruhafelső viselete, vagyis a követelés jóváhagyásához sem volt szükség jogszabály módosításra.
Miért nem fürödtek eddig a holland nők félmeztelenül a strandokon? Talán mert ők maguk nem is igazán szeretnének meztelenkedni nyilvánosan?
További rejtély, ez esetben miért is volt szükség arra, hogy külön felhívják az uszodák vezetőségének figyelmét az érvényes jogszabályra, és emlékeztessék őket arra, hogy a bikinifelső viselése mostantól sehol nem tehető kötelezővé…
Ebből rögtön világosan látszik, hogy maguk a követeléseket megfogalmazó progresszív úttörő(feministá?)k sem igazán a női egyenjogúsággal vannak elfoglalva. Annál is inkább, mert attól tartok, hogy
ha a nők valódi érdekeit néznék, akkor sokkal inkább a munkahelyi egyenlőtlenségek, a gyermekházasságok vagy az országban köztudottan hatalmas méreteket öltő prostitúció ellen emelnék fel a szavukat.
Mert hol az a nő, aki emberileg egyenlőbbnek érzi magát attól, hogy mindenestül kitárulkozik? Ha végigvonul a strandon és minden szem rászegeződik? Ha tisztes családapák tekintetét vonzza el feleségük és gyermekeik társaságától? Sok mindent érezhet ilyenkor valaki, de nem hiszem, hogy az az érzés az egyenlőségére vonatkozik.
Én például borzasztó szerencsésnek érzem magam, mert édesapám – akinek három lánya van – kezdetektől támogatta, sőt, elvárta, hogy továbbtanuljunk. Hogy soha egy percig nem éreztette, hogy nőként nem ugyanazok a lehetőségeink az életben, mint férfiként, és ezért mindenben támogatott minket, amíg otthon laktunk. Ugyanígy a férjem is mellettem áll a munkámban és abban, hogy ne csak a háztartási műveletek tökélyre fejlesztésében érezzem kiteljesedettnek magam.
E fantasztikus hírt követően azonban volt egy filmjelenetbe illő álmom: monokiniben sétáltam az egyik budapesti uszoda strandján, miközben összefutottam egy baráti házaspárral. Nem igazán sikerült beszélgetni velük, miután kissé alulöltöztem a találkozót: ők ugyanis alig akartak köszönni, még kevésbé közelebb lépni hozzám. Úgy tűnik, én még álmomban is jobban érzem magam, ha a jól ismert társadalmi normák és keretek vesznek körül, hiába nem élek szigorú elnyomásban, mint azt egyes feminista aktivisták feltételezhetnék rólam.
A női mell kettős mércéjének evolúciója új utakra tévedt: a Facebookon a koordinátorok még mindig letiltják azokat a posztokat, képeket, amelyekben szoptató anyuka szerepel, de ha mindez a jó ízlésről, netalántán az emberi méltóságról szólna, akkor nem tolhatnák nap mint nap az arcomba azokat a pucsító harisnyahirdetéseket, kéjgyilkosos filmelőzeteseket vagy féloldalasra photoshop-olt cicikkel eladott fürdőruhareklámokat sem, amelyekkel a női elmét bombázza a média nap mint nap.
Attól tartok, a fentiekhez hasonló látszatintézkedések csak annyit érnek, mint az alábbi vicces videóban szereplő „homlokcicik”, amelyeket a színésznő Marion Cotillard visel, hogy a férfiak melle helyett a szemébe nézzenek.
Ha ennél több tiszteletre és egyenlőségre vágyunk amúgy is túlszexualizált világunkban, akkor bízzunk magunkban és saját képességeinkben. Első körben például ne a cicijeinkkel próbáljuk meg elérni azt, hogy megbecsüljenek minket az emberek. Még a végén az is előfordulhat, hogy elérjük azt, amire vágyunk.
Raj-Czefernek Léna
Kiemelt képünk forrása: Pixabay
