Ungváry Zsolt: Miért olyan nehéz az alkotás láttán feltételezni az alkotót?

Mindenkinek megvan a maga helye és szerepe az üdvtörténetben. Júdásé például az árulás volt. Ha Júdás nem csak utólag bánja meg, amit tett, hanem előtte szembesül cselekedetével és következményeivel, valószínűleg nem követi el. De akkor hogyan teljesedik be a terv?

Kisebb léptékben, de úgy látszik, Tóta W. Árpádnak is megvan a maga feladata. Folyamatos hülyeségeivel, kicsinyes piszkálódásaival, beteges gyűlölködésével, a világot mozgató erők iránti értetlenségével – és legfőképpen azzal, hogy ennek hangot ad – folyamatosan arra inspirál minket, hogy ne kényelmesedjünk el, legyünk készek a vitára, gyűjtsük az érveket. Ő ugyanis ismét, menetrendszerűen belerúgott a hitbe, az Istenbe (nem aprózza el), a kereszténységbe, a keresztényekbe, de leginkább az egyházba. 

Van-e nekünk ehhez közünk? Azt gondolnánk nincsen. (Ahogyan a jelentéktelen szubkultúraként létező különböző nemi devianciákhoz sem.) Mégis,

a megismert igazság terjesztésének a vágya, sőt kötelessége izzik bennünk, és nem maradhatunk csöndben, mert ha hagyjuk, hogy csak egyféle narratíva jelenjen meg folyton, akkor bármilyen téves nézőpont kizárólagossá válhat.

Lehet, hogy őket is fűti az igazságérzetük: fel akarnak világosítani minket (ugyan miért, milyen hasznot várnak ettől, kinek kell vele elszámolniuk?), csakhogy az ateizmusban nincs semmi előre vivő plusz, ráadásul valaminek a nemlétét sokkal nehezebb igazolni, mint a létét. (Azt Püthagorasz villámgyorsan demonstrálta, hogy az a²+b²=c²-re van megoldás az egész számok halmazában, de Fermat sejtését, miszerint más kitevőkre ez nem működik, háromszáz évig tartott bebizonyítani.)

Az ateizmus tehát nem tartalmaz hozzáadott értéket

sem szellemileg (ld. pl. a tudomány ősrobbanás elméletét, ami pontosan olyan, mint a teremtés, ráadásul egy pap jött erre is rá; vagy az erkölcsöt évezredek óta szabályozó tízparancsolatot), sem lelkileg (ezt talán kár is magyarázni; mi jobb vajon: bízni egy igazságos bírában és az örök életben, mint a teljes nihil). Amellett az ateizmus kártékony is. Ha nincs lélek, akkor nincs lelkiismeret, bűnbánat, minden szabályt az emberek hoznak (hiszen más törvényhozó nincs, bár a fizikai törvények megalkotásával azért egyelőre bajban vagyunk), bármikor megváltoztathatók (ld. pl. a magzat, az orosz, az ukrán, a zsidó, a magyar kiirtható, másodrendű; az apa nő; a kommunizmus jó – a kommunizmus rossz stb.). Nincs cél, és így nem tarthat semmi sehová, legfeljebb a pusztulásba. Az ateista filozófus nem keresheti a világ, az ember, az egyén életének értelmét, mert ha véletlenszerű, akkor nyilvánvalóan nincsen sem oka, sem értelme. Lehet cél a földi jólét (általában azt nevezik meg), de az oda vezető út mindig véres, a megvalósítás még inkább, és még soha senkinek nem sikerült. És ha mégis sikerülne, akkor a halandóság miatt kínzóan értelmetlen volna. Akár a dinoszauruszok kora. Jé, kaja, hamm. Ez megy százhetvenmillió évig. Ha pedig valaki egyéni sorsában mégis minden földi beteljesülést elér (gazdagság, siker), akkor hirtelen megérzi azt a végtelen űrt a lelkében, amit Tóta W. odakint sejt, nem véletlen a megannyi bedrogozott, öngyilkos hollywoodi híresség.

Isten ellen legfőbb érvük a tudomány, holott a tudomány maga az istenbizonyíték.

A teremtő által létrehozott rendszer megértése. Az nem cáfolat, hogy a világűr létezik, mert a Biblia sokkal előbb beszélt a teremtésről, az égitestekről, a kozmoszról, mint hogy Tóta W. ősei előmerészkedtek a veremlakásokból.

Háromezer éve – amikor az egyszeri emberek úgy számoltak, hogy egy-kettő-sok, még évszázadokkal később is a római számokból az ezer jele volt a legnagyobb – nem írhatták, hogy tizenhárommilliárd éve volt az ősrobbanás, ami a teremtéssel azonos. De a teremtésről a Biblia első soraiban leírt sorrend és folyamat megfelel a mai tudományos világképnek, amiben a csillagok kialakulása megelőzi az eredetileg kihalt Földét, majd az evolúció leírásával (alsóbbrendű majd magasabb rendű állatok teremtése, végül az ember) háromezer évet rávernek Darwinra.

„Nem látjuk az Istent”, háborognak az ateisták, amiképpen a HVG publicistája: „nehezebb ma elhinni, hogy (…) odafenn van bármi más, mint végtelen üresség és síri csendben keringő gömbök”. Rossz hírem van: sehol nincs benne az alkotó az alkotásban. Akárhogy forgatja a Mona Lisát nem találja meg Leonardót sem az üveg alatt, sem a kép hátoldalán. A házban sem leljük a tervező mérnököt, a szekrényt is hiába szedjük szét, csak falapok, csavarok, sehol az asztalos. Az egyébként éppen isteni specialitás, hogy ő egyszer tényleg belépett az alkotásába, valóságosan, nem úgy, mintha Leonardo ráfestené magát az utolsó vacsorára.

És miután tudjuk, hogy az embert a saját képmására teremtette, ha látni akarjuk, elegendő a tükörbe néznünk. Ha ennél is pontosabb képet akarunk róla, keressünk rá az interneten a torinói lepelre. Ilyen az Isten arca. Akár a miénk. 

Mintha még Tóta W-re is hasonlítana egy kicsit…

A címlapkép forrása: Unsplash