Repedezik a Kijev mögötti egységfront
A magyaroknak nem igaza van, hanem igaza lesz – Orbán Viktor, miniszterelnök mondását láthattuk már megvalósulni a migrációs vitában és a genderkérdésben is. Most itt az újabb ügy, amelyben úgy látszik, a magyaroknak lesz igaza.
Több, mint másfél éve tart már az orosz-ukrán háború és Magyarország a nyugatiak szemében már-már a patás ördög szerepében tetszelgett, amiért nem volt hajlandó katonai támogatást nyújtani Ukrajnának. Annak ellenére is így tekintettek hazánkra nyugaton, hogy Magyarország története legnagyobb segélyprogramját hajtotta és hajtja végre a háború sújtotta szomszédos országban. Orbán Viktor, miniszterelnök ugyanakkor a kezdetektől azt mondja, hogy a fegyverszállítások csak a vérontást hosszabbítják meg, a szankciókkal pedig Európa saját magát lövi nem is lábon, hanem tüdőn.
Nyugaton ugyanakkor hosszú időn át a bizakodás és az eufória volt jellemző. Még az sem érdekelte őket, hogy naponta százaval haltak meg katonák a fronton és a hátország is egyre jobban szenvedett. A háborús pszichózisban teljes realitásérzékét elvesztő nyugat ontotta a szerintük a győzelmhez szükséges pénzt és fegyvert Ukrajnába.
Azt várták, hogy a tavaszi ellentámadás majd megfordítja az erőviszonyokat, az ukránok felülkerekednek és meg sem állnak a Krímig. Persze ahogyan eddig, úgy most sem hallgatott senki a józan (és nem oroszbarát, csak reális!!) szakértőkre, akik tényekkel, adatokkal, térképekkel alátámasztva mondták el, hogy az ukrán hadseregnek nincs esélye arra, hogy áttörést érjen el. Részsikerei ugyan lehetnek, de nem fog tudni eljutni a Krímig. A június óta eltelt hónapok pedig bebizonyították, hogy nem az optimisták, hanem a realiták táborának lett igaza. És ahogyan a remélt sikerek elmaradtak, úgy lanyhult a nyugati támogatás is. Először a társadalmakban merült fel a kérdés, hogy miért is kell egy-egy ország lakóinak azért nélkülözniük, hogy tőlük több ezer kilométerre lévő frontokon egymást tudják lőni a katonák?
Az ezzel kapcsolatos társadalmi kételyek pedig szépen-lassan a politikába is átszivárogtak.
Persze ehhez kellett az is, hogy az ukránok egyre inkább azt gondolják, hogy mindent megkapnak, amit kérnek és hogy mindenki a saját érdekei elé helyezi az ő támogatásukat. A gabona importtilalmával kapcsolatos csörte ugyanakkor megmutatta nekik, hogy ez még a legelszántabb szövetségeseiknél sem biztos, hogy így van. Lassan, de biztosan pedig a társadalmi elbizonytalanodás érezteti hatását a politikában is. Ennek köszönhető, hogy a legutóbbi amerikai költségvetési meegállapodásból már kikerült Ukrajna támogatása, Washington pedig egyre többször kéri számon Kijeven a korrupciót.
A szlovák választás pedig bebizonyította, hogy a társadalom elbizonytalanodásának hatalmi vonzatai is vannak. A korábbi szlovák kormányok Ukrajna leghangosabb és legelkötelezettebb támogatói közé tartoztak. Nem véletlen, hogy az ottani kampány egyik leghangsúlyosabb eleme a háború és a béke kérdése volt. És – ahogyan 2022. tavaszán Magyarországon – úgy most Szlovákiában is meggyőző fölénnyel kerültek többségbe a békepártiak. Fontos hangsúlyozni, hogy
Európában eddig ez a két választás volt, amely hangsúlyosan szólt arról, hogy az emberek háborút, vagy békét szeretnének? A többség pedig mindkét esetben a békét választotta.
Innentől kezdve pedig ne legyenek illúzióink azzal kapcsolatban, hogy ha a többi országban feltennék ugyanezt a kérdést, az emberek között ott is a békepárti tábor lenne a nagyobb. Még akkor is, ha a háborúpártiak a hangosabbak és az erősítő is náluk van – ez pedig sokszor megtéveszt minket. Ezt is jól mutatta Szlovákia esete, ahol a globalista, háború mellett kiálló erők körmük szakadtáig, az utolsó pillanatig küzdöttek a valósággal és még az exit pollokból is nekik kedvező eredményt hoztak ki. A valóság és az igazság ugyanakkor utat tört magának. Ahogyan utat fog törtni Európa- és világszerte. Ahogyan a történelemben eddig mindig utat tört a béke hangja. Kérdés, mennyi katonának kell még addig meghalnia a fronton?
Persze a békepártiság és a támogatások leállításának szorgalmazása továbbra sem jelenti azt, hogy elfogadható lenne egy állam területi szuverenitásának megsértése. Az ezzel kapcsolatos vitákat ugyanakkor nem a harctéren, hanem a tárgyalóasztalnál kell rendezni. A társadalmak ezt már belátták, reméljük, előbb-utóbb a politika is be fogja.
