Bejárta a jobboldali médiát az a Facebook-fotó, amelyen fél tucat fiatal keserves arccal, fejét fogva pózol Zamárdiban a Magyar fájdalom feliratú köztéri szobor mellett. Az alkotó, Margó Ede a harmincas években, bő egy évtizeddel az országcsonkítás után ajándékozta a községnek a művet – írja Kovács Erik az MKDSZ.hu-n.
Hozzátette, hogy nem ismeri a fiatalok világnézetét, azt viszont tudja, hogy a különféle feliratok mellett hülyéskedni és fotózkodni ebben az életkorban (sőt még később is) az egyik leggyakoribb, szinte közhelyszerű poénforrás. A sértés és a vicc határa nincs kőbe vésve, és a Zamárdiban történteket aligha érdemes egy kalap alá venni – példának okáért – az egyre gyakoribb, véletlennek vagy tréfának már aligha nevezhető keresztrongálásokkal.
„Ami az egész ügyet kellemetlenné teszi, az az, hogy Trianon – történelmünk legnagyobb tragédiájaként – tényleg azzal egyenlő, ami a szoborfeliraton olvasható, ráadásul ez a nemzeti tragédia nem pusztán egy esemény, hanem egy máig tartó folyamat is egyben, aminek az ezeréves ország brutális szétverése csak a kezdete volt” – írja.
„Trianon embermilliók elnyomásának és elűzésének – ha úgy tetszik, felszámolásának – az immár százéves története, a tömeggyilkosságoktól és kitelepítésektől az egyetembezárásokon át egészen a mai szlovák nyelvtörvényig”.
Kiemelte, hogy „bár a fájdalom elsősorban magyar, valójában mindazoké is, akik annak idején a szentistváni ország egyben tartását kívánták”. Megemlíti az erdélyi szászokat, akik támogatták Trianont, és akiket nyolc évszázad magyarországi gyarapodás után nyolc évtized alatt eltüntetett a térképről az Erdéllyel kiegészült román nemzetállam.
hirdetés„De megéri-e pár idétlenkedő fiatal miatt erről beszélnünk?” – teszi fel a kérdést.
„Miattuk természetesen nem; azok miatt viszont igen, akik élesen és kéjesen rezonálnak minden ilyen és hasonló fotóra, gesztusra, mondatra. Mindannyian tisztában vagyunk a magyarországi hungarofóbia létezésével, naponta találkozunk vele, hiszen bő száz éve ez a hazai közélet legfőbb osztóvonala” – válaszol.
„Pedig lassan ideje lenne a hazai balliberálisoknak a saját fájdalmaikkal foglalkozni, merthogy azok is derekasan gyűltek és sokasodtak az elmúlt években” – jegyezte meg.
Úgy véli, semmitől sem félnek jobban, mint attól, hogy rájuk ég, ami már egyébként rájuk égett, ezért amit elmondhatnak egymásnak a pár százas olvasottságú blogokban és a romkocsmákban, arról már kötelező hallgatni a politika fősodrában.
„Maradtak hát a balliberális térfélen a valós szándékokat elfedni hivatott kódszavak és kifejezések – a „fasizmustól” a „világnézeti semlegességen” át a „szomszédok érzékenységéig”, hogy a „szír agysebészeket” és az LMBTQ-hoz kapcsolódó szógiccseket ne is említsük –, miközben a nemzeti oldal az év bármelyik napján őszintén, hangosan és szabadon beszélhet hazáról, családról, keresztény kultúráról” – jegyzi meg.
Viszont egyéb liberális fájdalmak is vannak, és Pétő Ivánékat említi: „ Gondolták volna-e a kényes ízlésű szabaddemokraták, hogy szellemi örököseiknek majd olyan férfiak előtt kell hódolniuk, akiknek fő erényük, hogy női ruhákba bújnak? Hát azt, hogy a liberalizmus (mely már akkor is csak egy szlogen volt) nem jelent majd mást, mint a szabadságjogok inverzét? Persze akkor is tudtuk, hogy szabadság alatt csak egy szűk kör kiváltságaira, tolerancia alatt pedig a saját véleménymonopóliumukra gondolnak – de mégis!”
„A zászló, ami nemrég még egy húszszázalékos párt biztonságát jelentette, ma csupán annyit ígér, hogy a jelentkezők közutálatnak örvendő, életidegen nézeteket hirdethetnek a sok ismeretlen politikai szekta egyikében” – értékeli.
A liberálisok harmadik nagy bánata pedig az örök ellenzékiség mind reálisabb rémpképem amikor az ellenfeleiket évtizedeken át kirekesztéssel vádoló politika reprezentánsai válnak végül politikailag kirekesztettekké.
„A hazai liberálisok az elmúlt harminc évben számtalanszor nevezték már a nemzeti oldalt múltba fordulónak, köldöknézőnek. Lehet, hogy tényleg magunkban hordjuk azt a magyar fájdalmat. De ahogy Virág elvtárs mondaná, mi sem szeretnék most a helyükben lenni…”
A címlapkép forrása: MKDSZ
