Türelem, elfogadás és gyakorlás – a hadarásról és a dadogásról szakértő szemmel
Senki nem úgy születik, hogy dadog vagy hadar, de a mai napig nem teljesen tisztázott, mi áll a jelenségek kialakulásának hátterében. A szülő természetesen megijed, ha ilyesmivel találkozik, minél hamarabb szeretne segíteni gyermekének, de esetleg azt nem tudja, milyen szakemberhez érdemes fordulni a problémával. Amikor a beszéd zavarairól beszélünk, sokan nem is sejtik, hogy nem csupán a selypítés vagy a raccsolás, de egyéb jelenségek, például a hadarás vagy a dadogás is logopédusi kompetencia. Szakértőnkkel, Koncz Angéla logopédussal éppen ezért most azt jártuk körbe, mi okozhatja a jelenséget és mivel tudunk a legjobbat tenni gyermekünknek.
-Először is tisztázzuk a két nyelvi jelenség közötti hasonlóságokat illetve különbözőségeket. Mi okozza a hadarást és miért dadog valaki? Hasonló beszédmechanizmus áll a két jelenség mögött, vagy teljesen különböző beszédhibáról van szó?
Mindkét esetben beszédfolyamatossági zavarról van szó. A dadogásra az akadozó, görcsös, lassabb tempójú beszéd jellemző, a hadarásra pedig a gyors beszédtempó és a logikailag nehezen követhető szerkezetek használata, ami megnehezíti a hadaró személy megértését. Mindkét állapotban megfigyelhetőek a beszéd közbeni megakadások, valamint az ismétlések – dadogáskor általában beszédhangok, szótagok ismétléséről, hadaráskor pedig szavak, szókapcsolatok ismétléséről van szó. Emellett mindkét esetben elmondható, hogy
vannak olyan szituációk, amikor felerősödnek vagy éppen enyhülnek a tünetek.
A dadogó személyek jelentős többségére az a jellemző, hogyha odafigyelnek arra, hogy jól beszéljenek, például egy felettes-beosztott helyzetben, akkor felerősödek a tüneteik, míg a hadarókra pont ennek az ellenkezője az igaz. Különbözőség, hogy a dadogás korábbi életszakaszban – a legtöbb esetben 1,5-6 éves korban alakul ki, míg a hadarás később, legkorábban kisiskolás korban. További különbség, hogy az érintett személyek a saját dadogásukkal tisztában vannak, emiatt gyakran beszédfélelem is kialakul bennük, míg a hadarókra ez nem jellemző, ők legtöbbször a környezetük kérésére fordulnak szakemberhez, mert önmaguknak nem tűnik fel a nehezen érthető, követhető beszédük.
Jelen tudásom szerint nincsen arra egzakt válasz, hogy mi okozza a dadogást és a hadarást. Amit tudunk, hogy
a dadogás hátterében a beszédben résztvevő szervek motoros diszfunkciója figyelhető meg. A hadarás kialakulásával kapcsolatban pedig többféle magyarázat létezik. Egy 2009-ben Van Zaalen által megalkotott modell szerint két összetevő okozza a hadarást: egyrészt a mondanivaló fejben történő megtervezése és annak motoros kivitelezése (ami maga a beszéd) nincs szinkronban egymással, másrészt a hadaró személyeknek sérült a saját beszédprodukciójukra irányuló visszacsatoló rendszere, vagyis nem érzékelik, hogy ők hadarnak.
-Ha a dadogás esetében még mindig nem teljesen tisztázott, milyen tényezők okozzák, tudni azért olyan hajlamosító tényezőkről, amelyek előidézhetik a jelenséget? Mi a helyzet a hadarással?
A kisgyermekkorban kezdődő dadogás oka feltételezhetően egy veleszületett biogén hajlamosság. Ennek a hajlamosságnak az oka lehet egyszerűen az öröklés, de lehetnek hormonális okok is a háttérben. Ezek mellett a szigorú, tekintélyelvű nevelési attitűd is közrejátszhat a dadogás kialakulásában, de az én tudásom szerint nincsen olyan kutatási eredmény, ami bizonyítaná, hogy ezek állnak egyértelműen a dadogás hátterében. A későbbi életkorban kialakuló úgynevezett szerzett dadogás egyértelműen köthető valamilyen külső eseményhez – klasszikus példa, hogy az illető megijedt egy hangosan ugató kutyától és onnantól kezdve kezdett el dadogni.
A hadarással kapcsolatban sincsen egyértelmű válasz arra, hogy miért alakulnak ki azok az állapotok, amiket már említettem.
-Ki lehet nőni ezeket a beszédzavarokat, vagy ez a kiváltó októl függ?
Kinőni nem lehet ezeket a beszédzavarokat, viszont terápiával, gyakorlással, odafigyeléssel nagyon szépen kezelhetőek és a hallgatóság számára észrevehetetlenné tehetőek a tünetek.
Itt viszont meg szeretném említeni az úgynevezett élettani nemfolyamatos beszéd jelenségét, ami nagyon hasonlít a dadogáshoz, de mégsem az. Ez óvodáskorban jelentkezik, a szülő azt veszi észre, hogy gyermeke elkezdett „dadogni”. De ez teljesen természetes, mert ilyenkor a gyerekek gyorsabban gondolkodnak, mint ahogy ki tudnák mondani a gondolataikat.
Emiatt ismételgethetnek szókapcsolatokat pl. „én voltam…én voltam…én voltam az oviban”. Ezt úgy lehet megkülönböztetni a klasszikus dadogástól, hogy a gyermek szókapcsolatokat ismételget, míg a klasszikus dadogás esetében hangokat, hangkapcsolatokat, például „é-é-é-én voltam”, illetve néhány hónap alatt megszűnik ez a jelenség. Fontos, hogy legyünk türelmesek a gyermekkel, ne javítsuk ki, ne mondjuk ki helyette, amit mondani szeretne és ne csináljunk nagy ügyet a dologból, bár tudom, hogy ijesztő lehet ez a tapasztalat egy szülő számára.
Diszlexia és diszgráfia – kiemelten fontos a kortársak érzékenyítése
-Miben tud segíteni a logopédus, illetve kell-e kiegészítő szakemberi segítség (például pszichológus) ezekben az esetekben? Tud végleges megoldást kínálni a kezelés, illetve a sikere attól, milyen hamar kezdenek hozzá az orvosláshoz?
Léteznek direkt és indirekt terápiák a logopédiában. Direkt terápia esetében magát a beszédet kezeljük, míg az indirekt terápiák központjában a személyiség kezelése áll. Minél idősebb a kliens annál inkább tudnak a direkt terápiák célravezetőek lenni, gyerekeknél, fiataloknál az indirekt csoportos módszerek, például a zeneterápia, a mozgásos, táncos módszerek vagy a festés, ábrázolás bizonyulnak hatékonynak.
Ezek a terápiák éveken keresztül is eltarthatnak és maga a dadogás és hadarás várhatóan nem fog megszűnni, de a tünetek enyhülhetnek és pozitív személyiségbeli változások – például az önbizalom növekedése – is várhatóak, aminek köszönhetően a kliensek mindennapjai könnyebbé, szorongásmentesebbé válhatnak.
A kezelés sikere az érintettek részéről leginkább a kitartáson és az elszántságon múlik. Logopédusként pedig jó, ha az alapdiplomán kívül részt veszünk a dadogás és a hadarás kezelésével kapcsolatos kurzusokon, továbbképzéseken, esetleg zeneterapeuta végzettséggel rendelkezünk, illetve érdemes lehet pszichológussal is együttműködni.
-Állítólag azokban a kultúrákban, ahol lassabb az élet, kevesebb a civilizációs ártalom, ott kevesebbszer fordul elő a dadogás is. Tehetünk valamit azért, hogy gyermekünk számára olyan környezetet hozzunk létre, amelyben kevésbé fordulhat elő, hogy ezzel a problémával kelljen élnie?
Ezt az összefüggést én nem ismertem, de mindenképpen előnyös a gyermekek pszichés és lelki fejlődéséhez, ha szeretetteljes és nyugodt légkörben nevelkedhetnek. Nehéz univerzális tanácsot adni a gyermekneveléssel kapcsolatban, amit én logopédiai szempontból tanácsolni tudok az a gyermekkel való sok-sok beszélgetés, a televízió helyett a mesekönyvek, a szabadban eltöltött idő vagy a zenehallgatás választása és a sok mozgás. Szülőként azt gondolhatjuk, hogy a gyermeknek az a jó, ha minél több programot szervezünk neki és sok szép játék veszi körül, de ezzel épp az ellenkezőjét érhetjük el: a gyermek túlpörög és nem tud elmélyülten játszani egy-egy játékkal. Hagyjunk nekik időt feldolgozni az élményeiket, az ő idegrendszerüknek több időre van szüksége a napi események feldolgozásához. Legyen kevesebb játékuk és azokkal játsszunk velük közösen.
-Mit tehet a szülő, ha azt veszi észre, hogy a gyermeke dadogni vagy hadarni kezdett? Hogyan reagáljunk, mikor forduljunk szakemberhez?
Ha óvodáskorban veszi észre a szülő a dadogást, akkor én javaslom, hogy forduljon az óvoda logopédusa felé, aki meg fogja tudni állapítani, hogy az élettani nemfolyamatos beszédről vagy a dadogásról van-e szó. Előbbi esetben a türelem és az elfogadás az, amit tehetünk. Későbbi életkorban pedig a dadogás és a hadarás gyanújával is érdemes logopédushoz fordulni egy felmérés erejéig, hiszen a hadarásnak is vannak olyan kritériumai, amit egy szakember fog tudni megállapítani, önmagában az, hogy valaki gyorsan beszél még nem hadarás. Reakciónk a gyermek felé pedig minden esetben legyen nyugodt, elfogadó és szeretetteljes, még akkor is, ha elsőre szülőként megijedünk a tünetektől.
