Ungváry Zsolt: Találkozás a múlttal
A történelemnek négy rétege van. Az első, amit mi magunk megéltünk; emlékeink, tapasztalataink, valamikori jelenünk az idők folyamán történelemmé válik. (Rendszerváltás, Szovjetunió felbomlása, délszláv háború, covid…) Szüleink, nagyszüleink, családunk emlékei az ő elbeszéléseik, tárgyaik révén integrálódnak tudatunkba.
(Világháborúk, 1956-os forradalom…) A korábbiakról már közvetlen élményünk, szóbeli közlésünk nincsen, ezeket a nemzeti közösség őrizte meg (48-49-es szabadságharc, Rákóczi, Mohács, Mátyás, Szent István…). Végül az emberiség nagy horderejű pillanatait a kollektív emlékezet őrzi (római birodalom, Krisztus kereszthalála, Amerika felfedezése…).
Ahogy öregszünk, úgy bővül személyes históriánk, amely sokszor egybeesik a magyarság vagy a nagyvilág dolgaival, de vannak privát, másokat nem érdeklő, mégis a múlt mélységes kútjába néző hajdani pillanataink. Ezek a személyes képek korrajzzá, távoli múlttá nemesednek.
Nyolcévesen, 1976-ban a Vas megyei rokonság hívott meg; édesapám vitt el, a Nagykanizsáról induló vicinálissal Vasvárig mentünk volna, ám hiába néztük ki a menetrendből, hogy Pácsony után kell leszállni, a vonat egy kis kitérővel előbb még Oszkóban is megállt, és mi tévedésből ott szálltunk le. Mint később kiderült, azt a kis kanyart később levágták, az oszkói állomást megszüntették, az egyik utolsó szerelvény, ami még áthaladt rajta, éppen a miénk volt.
Ezt a történetet néhány éve megírtam a Képmás Magazinban, s ennek köszönhetően meghívást kaptam a hajdani oszkói állomás emléktáblájának avatására, amelyen a helyi szervezők ezt a bizonyos novellát is feltüntették. Különleges élmény volt negyvenhét év után ugyanott állni. Az egykori sínek helyét benőtték a fák, bokrok, senki meg nem mondaná, hogy itt valaha vonat járt. Egy dombtetőn, az erdő közepén, körülöttünk összesen három-négy ház.
Nagyon gyorsan átalakul a világ, nem csak az emberek, de a tárgyak, épületek is szinte nyom nélkül eltűnnek. Ha valamiképpen nem próbáljuk megőrizni ezeket a dolgokat, olyanok, mintha sosem lettek volna. Fenn kell ezeket tartani, mert nélkülük gyökértelenek vagyunk. Érdekes, hogy az ünnepség, a kezdeményezés motorja egy olyan hölgy, aki eredetileg nem is idevalósi. Sőt a közönségben voltak nyugatról ide emigrált, a nyelvet is alig beszélő tanúk.
Sokszor az lesz a történelmünk, amit magunkénak vallunk. Az eredeti cikk befejezése így szólt:
alulról nézek föl a felnőttekre (apámat közben húsz centivel túlnőttem), pöfög mögöttem a gőzös, a bakter tiszteleg, és közülünk ő az egyetlen, aki tudja, hogy három hónap múlva itt már nem jár vonat. Soha többé.
Meglepetéssel nézem a megjelenés dátumát; 2017 augusztusa. Akkor még senki sem tudhatta, hogy három hónappal később apám már nem él. Soha többé…
Apám létezése biológiai-szellemi bizonyíték az enyémre, a múltamra, gyerekkoromra. Az ő halálával ezen emlékek jó része eltűnik. Már csak a nővérem él, aki engem kisgyerekként látott, de hiába faggatom, ő jószerivel alig emlékszik valamire. A tényeket tehát kiegészíti a fantázia, amiből aztán megszületik a végleges változat. Jól van ez így, a történelem nem matematika; a szikár adatokat átszűrjük magunkon, s ezek találkozása az ember lelkével megteremti a múltunkat, amiből táplálkozunk, s amit saját életünkben folyamatosan tovább építünk. S majd gyerekeink újabb és újabb köveket hordanak rá emlékekből, tényekből és elképzelésekből.
A címlapkép forrása: Pixabay
