Surján László: Látlelet

A kapitalizmus keresztény kritikájának óriás irodalma van, a pápai megnyilatkozásokon kezdve számos tudós közgazdászon át az újságok publicisztikájáig. Ezek valamelyike bizonyára eljutott az érdeklődőkhöz. Mégis kérem: olvassák el az alábbiakat. Írásom George Stanciu a Kapitalizmus és az evangéliumi szeretet című tanulmányának ismertetése. Az Imaginative Conservative oldalán jelent meg most szeptemberben, de előzőleg már 2018-ban közölték – írja Surján László, a KDNP tiszteletbeli elnöke, volt EP-képviselő az MKDSZ oldalán.

A tartalmán túl érdekes a szerző személye:

Szüleim román cigányok, akik egy erdélyi faluban születtek, földpadlós nádfedeles házakban nevelkedtek

Csábította őket az amerikai álom. Viszontagságos kezdet és több újrakezdés után végül sikeres élelmiszerboltot működtettek Detroittól nyugatra. Ez lehetővé tette, hogy gyermeküket taníttassák. Példaképek lettek:

A legjobb dolog, amit a szüleimtől kaptam, a nagylelkűség példája volt, amely arra ösztönzött, hogy szűkebb énemen túlra tekintsek.

A tanulmány Adam Smith nyomán jellemzi korunk kapitalizmusát. A Nemzetek gazdagságáról írt alapművet a szerző apja nem követte, sőt teljesen figyelmen kívül hagyta a kapitalizmus első elvét: Mindig önös érdekből cselekedni. A Stanciu család mindig segített a bajbajutottakon, munkanélküliség esetén több családról is gondoskodtak.

Idézem Stanciut:

Smith álláspontja szerint minden gazdaságot, legyen az primitív vagy fejlett, a javak előállításából és cseréjéből származó haszonszerzés vágya hajt. A szabadpiac résztvevője a saját érdekét nézi: „nem a hentes, a sörfőző vagy a pék jóindulatától várom a vacsorámat, hanem a saját érdekükre való tekintettel. Nem az emberségükhöz, hanem az önszeretetükhöz fordulok, és soha nem a saját szükségleteimről, hanem az előnyeikről beszélek velük.

… A Homo sapiens lényegében egy racionális, profitmaximalizáló faj. Mindenkit az önérdekű vágy mozgat az anyagi javak megszerzésére, amely talán mérsékelhető, de nem megszüntethető.

Verseny vagy szeretet

A kapitalizmus második elve szerint minden egyén hajlamos „cserekereskedelemre”. Az eladók a piacon igyekeznek maximalizálni a profitot, míg a vásárlók a legjobb ajánlatot keresik. Ennek eredményeként az eladók versenyeznek egymással, ahogy a vevők is. … A legtöbben ma Amerikában úgy gondolják, hogy versenyezni kell minden jó dologért, amit az élet kínál, és így akaratlanul is követői vagyunk Adam Smithnek.

Már az iskolában is a versenyt gyakorolják és nem az együttműködést. A győzteseket arra tanítják, hogy örüljenek az eredménynek, és hagyják figyelmen kívül a veszteseknek okozott érzelmi károkat. A kisgyerekek a mások fájdalma iránti természetes empátiáját így töri össze a kapitalizmus szellemisége. Későbbi életük során az ember az általános iskolában tanult „tudatlan és durva” önérdek hatására közömbös lesz például annak a hárommillió gyereknek a sorsával szemben, akik mélyszegénységben élnek a gazdag Amerikában.

Ezzel szemben a délnyugati pueblo indiánok kimondhatatlanul kegyetlennek tekintik az ilyen viselkedést. A hopik a versengést nagyon rossznak tartják, és a fizikai agressziót szigorúan tiltják. A hopi megtanult mosolyogni ellenségeire, „halk hangon édes szavakat” használni, megosztani vagyonát, és önzetlenül dolgozni másokkal a törzs javára.

A verseny az iskolákban, a sportpályákon és a munkahelyeken a győztesek és a vesztesek nemzetére oszt bennünket. Az, hogy mindenki valódi vagy potenciális versenytársa mindenki másnak, ellenséges feszültséget kelt az egyének között. A versenyképesség és az ezzel járó potenciális ellenségeskedés minden emberi kapcsolatot áthat.

Az agápē, az a szeretet, amely csak ad, és nem vár semmit cserébe, összeegyeztethetetlen a kapitalizmus elveivel. A szeretet evangéliumának középpontja Jézus új parancsa: „Ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.” A kapitalizmus szellemisége viszont az önérdek és a versengés. Érthető, hogy a modern világ kereszténység- és egyházellenes.

A munkamegosztás és az anyagi bőség

Az ipari forradalom előtt az anyagi vágyakat a természet és a kézműves termelés korlátozta. De a kapitalizmus két eleme – a szabadpiacok és a munkamegosztás – mindent megváltoztatott. Ahogy Adam Smith hangsúlyozza, a munkamegosztás nagymértékben növeli a munkás termelőerejét. A munkamegosztást a gombostűkészítés példájával mutatja be. Egy szakképzetlen munkás napi húsz gombostűt tud készíteni. Az iparosodás megjelenésével a tűkészítési feladat egyszerű műveletekre bomlik. Az egyik ember kihúzza a drótot, a másik megigazítja, a harmadik elvágja, stb. Tíz munkás „egy nap alatt akár negyvennyolcezer gombostűt tud készíteni”. Ha minden munkás egyedül végezte volna el az összes feladatot, akkor a tíz munkás legfeljebb kétszázat készített volna. A munkamegosztás 240-szeresére növelte a termelést!

Smith megjósolta, hogy a munkamegosztás révén előállított anyagi javak nagy számához nagy piacokra lesz szükség, a fogyasztói társadalomra. A kétszáz éves kapitalizmus Amerikában a gazdagok és a szegények számára a javak bőségét teremtette meg. Az amerikaiak történelmi mércével mérve hihetetlenül gazdagok. Közben Amerikában hárommillió gyerek él mélyszegénységben.

2007-ben 300 000 amerikai együttesen csaknem annyi jövedelmet élvezett, mint az alsó 150 millió amerikai. 2017-ben a felső 1% Amerika vagyonának 38,6%-át irányította. A rendkívül gazdagok félretették Jézus intését, miszerint „amit eggyel tettél e legkisebb testvéreim közül, velem tetted meg”.

A kapitalista gazdaság fennmaradásához folyamatosan új fogyasztási cikkeket kell előállítania. Az új találmányok és technológiák folyamatosan új javakat, és így korábban ismeretlen vágyakat hoznak létre, és ennek eredményeként mindannyian az egyre többre vágyás taposómalmára kerülünk.

A piac tehát értékeket olt ki: ahhoz, hogy mindent el lehessen adni, a reklámon és a tömegtájékoztatáson keresztül az anyagi javak iránti korlátlan vágyat kell felkelteni. A figyelem az evilági jó életre irányuljon, távol az üdvösségtől, az intellektuális és spirituális értékek rovására. A fogyasztói társadalom vagyonának minden növekedése az anyagi javakat, a magasabb profitot növeli, nem pedig a munkás/fogyasztó emberként való fejlődését.

A kapitalizmus nagy ígérete az volt, hogy bőségesebb életet hoz, ha csak az anyagi javakat számoljuk, ez be is vált. Jézus viszont azért jött, hogy „életünk legyen, és bőségben legyen”. Arra vagyunk hivatva, hogy úgy szeressük felebarátainkat, ahogy Isten teszi, anélkül, hogy akarnánk valamit cserébe.

A belső élet halála

A kapitalizmusban a munkamegosztás elsorvasztja a munkás belső életét. Már Smith is tudta ezt. Amikor egy személy nap, mint nap csak egy vagy két egyszerű műveletet hajt vére, amint azt a munkamegosztás megköveteli, „általában olyan ostobává és tudatlanná válik, amennyire csak lehetséges. Az elméje zűrzavara nemcsak arra teszi képtelenné, hogy élvezze vagy részt vegyen bármilyen racionális beszélgetésben, hanem arra is, hogy bármilyen nagylelkű, nemes vagy gyengéd érzelmet felfogjon.” Smith azt állítja, hogy az iparosodás a javak bőségét és a munkás belső életének hanyatlását eredményezi. Korábban senki sem esett bele a munkamegosztás által előidézett „álmos butaságba”, és „minden embernek jelentős fokú tudása volt”. A kézműves munkája az egész embert fejlesztette.

A modernitásban az első osztálytól az érettségiig az oktatás a nemzetállamot és a szabadpiaci gazdaságot szolgálja. Emiatt bizonyos alapvető kérdések feltevése is tilos: helyénvaló-e a gyerekeknek szóló televíziós reklám vagy a gyorsételek gyártása vagy a termonukleáris fegyverek fejlesztése? Ilyen kérdéseket feltenni annyit tesz, mint a szabadpiacot erkölcsi korlátoknak alávetni.

Los Alamosban derűs, kedves srácok vettek körül, akik az emberiség elpusztításán dolgoztak, vak engedelmességgel egy új istennek – a nemzetállamnak. Egyik nap egy, az atomfegyverek hatásairól szóló kollokvium során hirtelen rájöttem, hogy ha mi a Szovjetunióban élnénk, ugyanezt tennénk, bár nem ilyen életszínvonalon. Az irónia az, hogy a berlini fal leomlása után a bukott marxista állam által okozott gazdasági katasztrófa miatt az Egyesült Államok egykori ellenségének tekintett legokosabb és legjobb orosz fizikusok közül sokan Los Alamosban kötöttek ki.

Több Los Alamos-i kollégám azt mondta, hogy az atomfegyverek tökéletesítése a nép akaratát hajtja végre, és hogy a Los Alamos-i munkáért az erkölcsi felelős a Kongresszus, nem pedig a fizikusok, akik ténylegesen pusztítóbbá tették a termonukleáris fegyvereket. Hiába érveltem amellett, hogy egy fizikus vagy bármely más személy számára, ha nem vállal erkölcsi felelősséget tetteiért, az azt jelenti, hogy az illető csak félig ember, pusztán készséges fogaskerék a katonai-ipari komplexumban. A gép szolgálata az embert tárggyá redukálja vagy a munkamegosztás által előidézett belső élet összeomlásán vagy az erkölcsi önrendelkezés szándékos feladásán keresztül.

A legtöbb nyugati ember számára a munka egyetlen célja a fizetés. Hétköznap az ébresztőóra kelteti őket az ágyból, nem pedig az értelmes elfoglaltság szenvedélye. Még a kapitalizmus által a huszadik században előidézett jólét ellenére is „kerülik a munkát, mint a pestist”. A legtöbb fiatal, tanult ember, akit ismerek, arról álmodik, hogy ötven évesen nyugdíjba megy. Életük ritmusa a céltalan, unalmas munka rettegett hete, amit a való élet hétvégéje követ, vásárlással és internetes szörföléssel, abban a reményben, hogy időnként egy hét vakációt a Hawaii-szigeteken töltenek, netán Cancunban vagy Las Vegasban.

A munkahelyen kívül manapság a legtöbb dolgozó/fogyasztó belső életét a szórakozás tölti be, és ez általában azt jelenti, hogy televíziót vagy mozit néznek laptopon, táblagépen vagy okostelefonon. Egy 2016-os felmérés szerint az amerikai felnőttek átlagosan nyolc óra negyvenhét percet töltenek ezzel.

A huszonegyedik században kevés munkás/fogyasztónak van személyes tapasztalata bármiről; „tapasztalataik” nagy része a tévén, a filmeken és az interneten keresztül érkezik hozzájuk. A tévénézőknek a televízió egy ablak, amely behozza a világot a nappalijukba. Egy opera, a II. iraki háború vagy a televízión keresztül látott Amazonas esőerdő a valóság megtapasztalásaként szolgál. A televízió képei azonban alig hasonlítanak a valósághoz, és nem csak azért, mert szerkesztik, átrendezik és megváltoztatják őket. A tévéopera nézője sohasem érzi át az operaházat közvetlenül az előadás kezdete előtt átjáró izgalmat; a tévéháború nézője soha nincs kitéve a csata zűrzavarának vagy a tüzérségi lövedékek süvítő hangjának; a TV-Amazonas nézője soha nem érzi a dzsungel rothadó szerves anyagának szagát, nem hallja az esőerdő mélységeit átható csendet.

Az álvalóságok szüntelenül bombázzák a serdülőket és a gyerekeket. Sokak életéből hiányoznak a természet tárgyai; az elszigetelt egyének folyamatosan változó maszkokat viselnek, amelyeket a termékek eladására létrehozott képekből készítettek, és önértéküket a tömegmédia és a reklámok által népszerűsített szórakoztató hősökéhez mérik.

Adam Smithnek teljesen igaza volt:

A széles körben elterjedt munkamegosztás a belső élet kihalását okozta. A kapitalizmusban az emberi személy árucikké, erőforrássá, haszonszerzésre használt tárggyá vált.

A munkás árucikk

Az alsó tagozatban és a középiskolában megtanítottak arra, hogy úgy tekintsek magamra, mint egy árucikkre, amelyet a piacon kell vásárolni és eladni. Megtanultam, hogy ahhoz, hogy sikeres legyek, az oktatási eredményeken és a lenyűgöző önéletrajzon kívül tetszetős megjelenésre, stílusos ruhákra, vonzó arculatra és hívogató tartásra kell szert tennem, hogy a megfelelő emberek elfogadjanak.

A kapitalizmusban az Isten képmására és hasonlatosságára teremtett emberi személy árucikké vált, vásárolták és eladták, elhasználták. Eldobták, amikor már nem volt értékes. Ami Isten szemében felbecsülhetetlen, azt áruként veszik és adják el. A munkást erőforrássá, elfogyasztandó és kidobandó dologgá redukálni az emberi méltóság megtagadását jelenti, és ily módon a kapitalizmus és az emberi erőforrások minden része egyenesen ellentmond a szeretet evangéliumának.

A kapitalizmus tárgy-orientált társadalmat hoz létre, ahol a gépek, a haszon és a tulajdon fontosabb, mint az emberek. Egy ilyen társadalomban minden eladó; az emberek, az állatok, a növények és a föld mind, mind áruk; teljesen eltűnt az ember azon képessége, hogy csodálkozzon, lásson és hálát adjon az élet hálóját alkotó növényekért és állatokért.

Mit tegyünk?

A Szeretet Evangéliuma szemszögéből feltártuk a kapitalizmus éthoszának sötét oldalát: az ember árucikk, amelyet el kell használni, és el kell dobni. Az előttünk álló választások élesek: olyan ember legyek, aki a Nemzetek gazdagságát példázza, és tetteit az anyagi megtérülés alapján számítja ki, attól tartva, hogy enélkül az élete gyorsan szegénységbe zuhanna? Vagy testesítsem meg az evangéliumi ember szellemét, aki szeretetből és szabadon ad, és semmit sem kér cserébe? Aki felismeri korunk erkölcsi parancsát: megtagadja az embert dologként kezelni!

E két választás keménységét ellensúlyozza, hogy a kapitalizmus szelleme nem hatja át az egész (amerikai) életet. Sok amerikai éli a szeretet evangéliumát, még ha ateistának, agnosztikusnak vagy nem hívőnek tartják is magukat. Felül tudunk emelkedni a belénk oltott gazdasági érdeken. Természetesen mindannyiunknak meg kell élnie, ami vételt és eladást jelent egy kapitalista gazdaságban, amelyet az önérdek, a verseny és az anyagi javak iránti kielégíthetetlen kereslet hajt. Mégis, rendkívüli szabadsággal rendelkezünk az élet üzletvitelében. Elhagyhatjuk a sikerhajhászás útját; megtagadhatjuk, hogy másokat áruként kezeljünk; szem előtt tarthatjuk, hogy „a vásárlás mindig erkölcsi – és nem egyszerűen gazdasági – cselekedet”, anyagi bőségünket szabadon megoszthatjuk; odaadhatjuk magunkat másoknak. George Stanciu szerint vannak ilyen emberek, de úgy vélem, kevesen és egymástól elszigetelten. 1919-ben Reményik Sándor elgondolkodott: „Szelíd fények és szilaj vándorlángok: / Mit gondoltok: ha összefogóznátok!”

Az egymástól elszigetelt jóra törekvők a maguk lelkét megmenthetik, de a társadalomra nem hathatnak. Együtt azonban átalakíthatják a világot, Közép-Európát mindenképp megmenthetik.

A Szeretet Evangéliuma ugyanis nincs alárendelve Adam Smith gondolatainak.

Surján László

A címlapképen Surján László, a Charta XXI Megbékélési Mozgalom alapítója beszédet mond az Esterházy János mártír sorsú felvidéki politikus emlékére rendezett ünnepségen a budapesti Szent István-bazilikában 2019. március 9-én. Fotó: MTI/Mónus Márton