Tudomásul kell venni, hogy két nap van az égen – erről beszélt tusnádfürdői előadásában Orbán Viktor, miniszterelnök. A kormányfő szavai nem is lehettek volna ennél aktuálisabbak, Kína ugyanis elemi erővel és hihetetlen gyorsasággal vált a világgazdaság legmeghatározóbb erejévé.
Lassan minden gazdasági adat azt mutatja, hogy a távol-keleti ország kezd felülkerekedni az Amerikai Egyesült Államokon. Még egyértelműbb a kép, ha a hosszú távú trendeket nézzük. Lehetséges, hogy pillanatnyilag Kína növekedési üteme nem akkora, mint amekkorát vártak, ugyanakkor az a tény, hogy
területén, vagy befolyási övezetében van a modernkori világ által használt nyersanyagok, vagyis a ritkaföldfémek jelentős része, előrevetíti, hogy a következő évtizedekben Kína gazdasági befolyása a jelenlegi többszörösére növekszik.
Kína ráadásul jól használja ki a benne rejlő gazdasági potenciált és ügyesen építi befolyási övezetét a tömbösödő világban. Éppen azokon a helyeken veti meg a lábát, amelyek kulcsfontosságúak a jelen és a jövő nyersanyagai szempontjából. Nem véletlen, hogy a közép-ázsiai, afrikai és dél-amerikai bányák nagyobb része már most kínai érdekeltségbe tartozik. Nem beszélve arról, hogy Peking nagyon szívesen ad fejlesztési hitelt, vagy támogatást az érintett térségek országainak ugyanúgy, ahogy például a Balkán államainak. És ami még fontosabb: semmilyen politikai elvárása nincs cserébe. Nem kell demokráciát építeni oda, ahol nincs és nem kell erőltetett LMBTQ, vagy épp woke lobbit folytatni ott, ahol erre a társadalom egyáltalán nem vevő.
Merthogy Amerika ezt felejtette el: menőnek lenni.
A ’60-as évektől kezdve az Egyesült Államok valójában nem a hadserege, a pénze, vagy a gazdasági ereje, hanem a kultúrája miatt tudott naggyá válni. Egész egyszerűen azért, mert ami Amerikából jött, az menő volt. A Levi’s, a Beatles, a Chevrolet mind-mind az amerikai álmot testesítették meg, ahogyan a filmek tucatjai is. Mindenki egy kicsit amerikai akart lenni, még az is, aki a szovjet blokkhoz tartozott. Ne legyenek kétségeink:
hirdetésvalójában ez döntötte el a hidegháborút és ez jelentette a Szovjetunió végét. Mindenki farmert akart hordani és nem pufajkát.
És az Egyesült Államok egészen a XXI. század elejéig azért tudta megőrizni a vezető világhatalmi pozícióját, mert menő volt. Csak aztán jött és uralkodóvá vált a politikában és a kultúrában is a liberalizmusnak egy olyan szélsőséges irányzata, ami már nem vonzó emberek milliárdjainak. Az emberek többsége még ha el is fogadja, hogy 74 féle társadalmi nem létezik, nem akarja, hogy ezek mindegyike megjelenjen egy filmben, ahogyan a kultúrán belüli faji méricskélésből is elege van. Persze, az is tény, hogy ettől a kínai kultúra sem lett olyan, amelyet az amerikai helyett tömegek követnek majd. Annak ellenére viszont, hogy nincs, ami pótolja, egy biztos:
Amerikának a kulturális előnye elveszett és ez hegemóniájának a végét jelenti.
Kulturális előny híján ugyanis gazdaságilag kellene meggyőzni az érintett világrészek lakóit, hogy őt válasszák Kína helyett. Ennyi ereje azonban már Washingtonnak sincs, hogy ezt elérje. Éppen ezért következik a törvényszerűség: ez az évszázad Kínáé lesz.
Az átmenet a világ elmúlt 500 évének történelmét figyelve egyébként törvényszerű, a kérdés csak az, hogy békés lesz-e? Meglátásom szerint
addig lesz béke Peking és Washington között, amíg mindkét fél úgy érzi, hogy többet veszítene egy háborúval, mint amennyit nyerne.
Ebből a szempontból óriási szerencse, hogy egy globalizált világban élünk, hiszen így már a kapcsolatok kihűlése is óriási anyagi veszteségeket okozna a feleknek. Persze veszítenivalója Amerikának van több, hiszen Washingtonnak a világ vezető hatalma címről kellene lemondania. Ebből a szempontból rengeteg múlik az amerikaiak józanságán és persze azon is, hogy Kína mit tud kínálni a békés együttélés reményében az USA-nak? A jövő nagy, a világ sorsát meghatározó kérdései ezek, melyekre a választ a következő évek folyamataiból olvashatjuk majd ki.
