Ungváry Zsolt: Az ember a legfőbb érték

Az öngyilkos merénylő kifejezést általában azokhoz a szélsőségesekhez kötjük, akik valamilyen eszme (többnyire vallási fanatizmus; nem írom le, melyik vallás) győzelemre segítése érdekében úgy ölik meg (vélt) ellenségeiket, hogy közben magukat is elpusztítják. Szörnyű, barbár, elfogadhatatlan módszer.

De vajon minek nevezzük azt, amikor egy kultúra elkezdi saját magát felszámolni, és mindazt támogatja, ami a megsemmisüléséhez vezet, és mindazt (és mindazokat) üldözi, akik az adott kultúra megmentésén munkálkodnak? Pedig ma Európa (a nyugati, keresztény világ) pontosan ilyen öngyilkos civilizációként működik. Az alapjait összetartó kereteket – házasság, család, utódok, hit, nemzet – rombolja, a tovább élést biztosító intézményeket, személyeket lejáratja, nevetségessé teszi, lassacskán már bünteti is. Teszik ezt most már olykor nyíltan, de még inkább kerülő utakon, alattomos, manipulatív módszerekkel.

„Kihez kerül a kutya felügyeleti joga?”, merül fel a kérdés, amikor a hollywoodi pár válása kapcsán az érdekli leginkább a közvéleményt, mi lesz most a kutyussal (a neve Bubbles), akit tizedik születésnapján mindkét gazdi (szülő?) felköszöntött a közösségi médiában.

Néhány évtizede abszurdnak tűnt a felvetés, hogy a férfi-nő alapfelállást komolyan megkérdőjelezzék, és a szemünk láttára megtörtént. Ugyanúgy jó úton haladunk azon, hogy az állat az emberrel azonos értékűvé, sőt lassacskán fontosabbá váljon.

(„Az emberekben már csalódtam, a kutyámban soha”, típusú mondatot mindannyian hallottunk, mint ahogy láttunk már abortusz-támogató vagy esetleg egész népek kiirtásáról könnyedén szónokló figurát, amint fennkölten kijelenti: „egy állatot sosem tudnék bántani.”) Az már közhely, hogy a medvék élettere többeknek fáj, mint a székelyeké, vagy hogy a farkas kontra vadász felállásban az embert dehumanizáljuk, az állatot felmagasztaljuk. Megfordulnak az értékek. A látszólagos „jóemberkedés” ma azt jelenti, hogy az ember kárára védjük az állatot. (Ezért „jóállatkodás”-nak kellene nevezni, bár ilyen szó – egyelőre – még nincs.)

A kutya már fontosabb lett, mint az ember: a gyöngyöstarjáni árvízben Zsuzsa a kutyáját próbálta menteni, de az ár elsodorta, csak a holtteste került elő. (Öröm az ürömben, hogy Mira, a vizsla, túlélte.)

Csaba játszani és túrázni ment a Duna holtágához, amikor Bessy kutya belecsúszott a vízbe, a férfi utána ugrott, kimentette, de ő maga már nem tudott partra vergődni.

Speciális, szökött foglyok üldözését szimuláló kiképzésen vett részt két szakember, amikor a kutyájuk a Dunába került. Egyikük utána ment, de elmerült, csakúgy, mint a társa, aki viszont őt próbálta menteni.

Régen a hazáért, az Istenért haltak meg az emberek, ma a kutyájukért.

A fenti esetek után nem születtek tucatjával a publicisztikák, nem lett társadalmi párbeszéd arról, micsoda értelmetlen, ostoba, felelőtlen az ilyen halál. (Miközben felmérések szerint ha az ellenség az országra támadna, a lakosok többsége – nem feltétlenül Magyarországon – nem állna ellen.)

Parlamentben, tévében, közösségi médiában rendszeres a felháborodás, aláírásgyűjtés, profilkép-szimpátia, sőt tüntetés, ha ember bánt kutyát. Fordítva soha.

Pedig számtalanszor megtörténik, amikor súlyos következményekkel jár a kutyatámadás, csak a közelmúltban az óbudai kisfiútól a leharapott orrú lányig.

Hatályos törvényeink szerint a gyerekemet (bizonyos feltételek esetén) büntetlenül megölhetem, a kutyámat nem. Újabban egyes szélsőséges klímavédők azzal kampányolnak, hogy a Földet védendő ne szüljünk gyereket a széndioxid-kibocsátása miatt, ám miközben a hobbikutyák száma sok helyen (például Budapesten is) meghaladja a gyerekekét, arról sosem hallunk, mekkora egy ilyen állat karbonlábnyoma. Nincs „Óvd a földet, ne tarts kutyát!” kampány. Nem állítják pellengérre a környezetszennyező négylábú kedvenceket azok a marhahús-evőket, gyermekvállalókat üldöző elmebetegek, akik maguk sem élnének, ha szüleik úgy gondolkodtak volna, mint ők.

Minden élőlényt a helyén kell kezelni; sem a jegesmedve, sem a koala nem lehet fontosabb az embernél. Meg kell tanítani a gyerekeinknek, hogy soha ne kockáztassák az életüket egy állat miatt. Nehogy aztán a túlzottan állatvédő ítélkezési gyakorlat végül oda vezessen, hogy a sofőr habozzon majd, ha a kormány félrerántásakor döntenie kell: a kutyát vagy az embert üsse el…

A címlapkép forrása: Unsplash