„Istennel a hazáért és a szabadságért”
1703. május 12-én, 320 éve adta ki II. Rákóczi Ferenc brezáni kiáltványát, melyben Magyarország összes lakosát harcba hívta, ezzel megkezdődött az 1711-ig tartó szabadságharc.
Az Oszmán Birodalom utolsó nagy európai hódítási kísérlete, Bécs 1683-as ostroma kudarccal zárult. A kétszázezres sereg nagy részét már a város falai alatt szétverték, a fényes győzelem másfél évszázad után reális lehetőséget teremtett a török kiűzésére Magyarországról. A XI. Ince pápa által a következő évben létrehozott Szent Liga seregei 1686-ban visszafoglalták Budát, egy évvel később Nagyharsánynál tönkreverték a törököket, a magyar rendek pedig „hálából” lemondtak a szabad királyválasztás és az 1222-es Aranybullában biztosított ellenállás jogáról.
A hangulat azonban gyorsan a bécsi udvar ellen fordult. A visszahódított területeken hatalmas volt a pusztulás és az emberveszteség, a megmaradt parasztságra hatalmas terhek nehezültek, a végvári katonákat szélnek eresztették. A nemesek közül egykori birtokaikat csak azok kaphatták vissza, akik igényüket hiteles dokumentumokkal voltak képesek igazolni és a birtok tíz százalékának megfelelő adót fizettek, de erre kevesen voltak képesek, a többi birtok „a fegyver jogán” a koronára háramlott.
Az 1676-ban született II. Rákóczi Ferenc apját, I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelmet háromhónapos korában veszítette el, anyja, Zrínyi Ilona ezután Thököly Imrének nyújtotta kezét. Az asszony 1685-ben gyermekeivel Munkács várába zárkózott be a császári seregek elől, amit 1688-ban fel kellett adnia. A tőle elszakított Ferenc megtarthatta vagyonát, de a jezsuitáknál udvarhű nevelésben részesült. A francia Bourbonokkal rokonságban álló Hesseni Sarolta Amália hercegnővel kötött házassága után visszatérhetett magyarországi birtokaira, s ekkor még elutasította Thököly kurucainak megkeresését.
Álláspontja francia kapcsolatai és barátja, Bercsényi Miklós gróf hatására megváltozott, titokban katonai és anyagi segítséget kért XIV. Lajos francia királytól egy esetleges Habsburg-ellenes felkelés kirobbantásához. Levele árulás révén Bécsbe került, s 1701-ben letartóztatták és Bécsújhelyen börtönbe vetették. A biztos halálos ítélet elől felesége és testvére, Julianna segítségével sikerült Lengyelországba menekülnie, ahol Bercsényi várta.
Rákóczi munkácsi birtokain 1703 elején felkelés tört ki, amelynek résztvevői Esze Tamás vezetésével küldöttséget menesztettek Rákóczihoz azt kérve, álljon élükre. Ő előbb zászlókat küldött „Cum Deo pro patria et libertate”, azaz „Istennel a hazáért és a szabadságért” felirattal, majd május 12-én Brezán városában pátenst adott ki, amelyben az ország egész lakosságát harcba hívta a hatalmaskodó, az alkotmányt semmibe vevő, abszolutista módon kormányzó Habsburgok ellen, „a törvénytelen és szenvedhetetlen iga” alóli felszabadulásért.
A kiáltvány szövegébe a jobbágyság és a nemesség sérelmeit is beleszőtték, ám a birtokosok kezdetben vonakodtak az általuk parasztlázadásnak tekintett mozgalom mellé állni. Rákóczi ugyanis az oldalán harcoló jobbágyoknak szabadságot ígért, ezért tömegesen csatlakoztak hozzá, jelentős számban román és szlovák anyanyelvűek is. A felkelőknek ekkor még nyílt ütközetekben, reguláris haderő ellen kevés esélyük volt, és megerősített helyőrségeket sem tudtak bevenni. Báró Károlyi Sándor, Szatmár vármegye főispánja június elején szét is verte a tiszaháti felkelőket, de miután június 16-án maga Rákóczi is Magyarországra érkezett és személyesen állt a mozgalom élére, több főúrhoz hasonlóan Károlyi is oldalt váltott.
A kurucok rövid időn belül az ország jelentős részét elfoglalták, Rákóczit 1704-ben – utolsóként – erdélyi fejedelemmé, 1705-ben Magyarország vezérlő fejedelmévé választották.
Helyzete nem volt könnyű: az 1701-ben kezdődött spanyol örökösödési háborúban francia szövetségese vereségek sorát szenvedte el, bevétele kevés lévén ezüst helyett rézpénzt veretett, amely gyorsan elvesztette értékét. A fejedelem már 1704-ben titkos tárgyalásokat kezdett a bécsi udvarral, s az I. Lipótot 1705-ben a trónon követő I. József hajlott is a megegyezésre, de mivel Rákóczi ragaszkodott volna erdélyi fejedelemségéhez, nem született egyezség.
A hadi helyzet egyre rosszabbra fordult, a fejedelem támogatottsága kezdett megroppanni, Erdélyt is elvesztette. Külpolitikai támogatás reményében az 1707-es ónodi országgyűlésen – a magyar történelem során először – deklarálták a közteherviselést és a Habsburg-ház trónfosztását, de érdemi francia segítség továbbra sem érkezett, a császári – labanc – seregek pedig fokozatosan visszafoglalták csaknem az ország egészét.
Az egyre kilátástalanabb helyzetben Rákóczi 1711 elején tárgyalást kezdeményezett Pálly János gróffal, a császári főparancsnokkal, majd az orosz segítség reményében Lengyelországba utazott tárgyalni. A főparancsnokságot és a tárgyalások folytatását Károlyi Sándorra ruházta, aki 1711. április 29-én aláírta a Rákóczi által soha el nem ismert szatmári békét, másnap a kuruc seregek a majtényi síkon letették a fegyvert.
A történettudomány manapság a szatmári békét ma már reális kompromisszumnak tekinti, amely elismerte a Habsburg uralmat, de amnesztiát és vallásszabadságot biztosított, elismerte a különállóan kezelt Magyarország és Erdély alkotmányát, az országgyűlés rendszeres összehívását. Ezzel megszűnt az erőszakos központosító politika, helyreállt a rendi dualizmus, ugyanakkor a nemesi kiváltságok visszaállításával eltörölték az olyan – a korszakban példa nélküli – előremutató intézkedéseket, mint a közteherviselés és a jobbágyfelszabadítás. Rákóczi, jóllehet a hűségeskü letétele után kegyelmet kapott volna, a száműzetést választotta, életét a törökországi Rodostóban fejezte be 1735. április 8-án.
(MTI)
A címlapképen II. Rákóczi Ferenc mellszobra látható a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola épületében. Fotó: Vasarnap.hu/Prófusz József
