Pataky Attila: Odaátra gyűjtök

„Félreértés ne essék: nem a halálra készülök, még sok dolgom van itt is, de már nem gyűjtök ellenségeket, már nem akarok senkit sem meggyőzni semmiről. Spórolok magammal, megengedhetem magamnak, hogy azzal beszélgetek, akivel akarok” – Pataky Attilával az Edda Művek énekesével, dalszövegírójával beszélgettünk.

– Jövőre ötven éves lesz az Edda Művek. Talán kevesen tudják, hogyan is indult a zenei karrierje, mikor kezdett el énekelni?

– Otthon kezdődött a családban. Bennünk volt a zene, a ritmus, minden, ami kell az élethez. Volt egy Pacsirta rádiónk a konyhában. Édesanyám azt hallgatta, közben pedig operett-primadonna szinten énekelt. Nem a nagyközönségnek, hanem nekünk, a családjának. Gyúrta a tésztát és közben dalolt.

Mindenbe beleénekelte a lelkét, ez az, amit a színpadon én is igyekszem megvalósítani.

A zenéhez nem csak érzelem kell, hanem tudatosság is. Ezt a konzekvenciát, kitartást pedig elsősorban édesapámtól örököltem, aki – mint egykori Horthy főhadnagy – rendre és fegyelemre nevelt. Az 1970-es években, amikor elindult a zenei pályám, hamar mi lettünk a legkeresettebb zenekar a megyében, mert következetesek voltunk, pontosan érkeztünk és mindent úgy csináltunk, amiben korábban megállapodtunk.

Eltelt még pár év és akkor értettem meg pontosan, hogy a hit és hitelesség nem elválasztható egymástól.

Erre épült az Edda Művek, ma is ezek a fogalmak adják a létezése értelmét. Ezek a legfelsőbb axiómák, melyekhez tartom magam.

– Mi lehetett ebben a hosszú és sikeres zenei pályában a hit szerepe?

– Nem is olyan régen nekem szegezték a kérdést, hogy miért is hiszek? Akkor erre a legrövidebb választ adtam: azért, mert hittel könnyebb élni. Istenhívő, teremtéshívő vagyok, gyerekkoromban édesanyámék hitben neveltek. Aztán a nagy, rockkal teli életemben el-elfelejtkeztem jó néhány intelemről: elragadott a lendület. Amikor árnyékra tévedtem, édesanyám figyelmeztetett: „Kisfiam, ez nem a te utad. Meglátod, nagyon meg fogod bánni!” – be kellett látnom, mindig teljesen igaza volt. Édesanyám nem csak útmutatóm volt, hanem egyben őrzőangyalom – ma is odaátról.

A Jóisten világéletemben a tenyerén hordozott. A bajok mindig akkor keletkeztek, amikor a kezéről leugrottam, hogy megy ez már egyedül is nekem.

Minden misztifikálás nélkül mondhatom, hogy akkor jöttek azok a próbatételek és nehézségek, amelyeket túl kellett élnem, de legfőképpen megértenem.

– Mi adta azt a többletet, ami elindította ezen a pályán?

– A hittel és zenével tudtam kiverekedni magam Miskolcról, a vasgyárból, ahol állig ért a szegénység. A zenével lehetőségem van átadni érzelmeket, utat mutatni a fény és a szabadság felé. Az igazi siker az, amikor másoknak is örömet okozhatunk. Tudom, elkeserítő híreket hallhatunk mostanában, megsokasodtak a hétköznapok próbatételei, másképpen jár a világóra, mint ahogy megszoktuk, de mégis azt mondom, hogy el kell hinnünk, valójában nem ez az igazi valóság.

Káoszt, ártást lehet teremteni ideig-óráig, de az életet soha nem lehet legyőzni. Ebben egészen biztos vagyok.

– A zene segíthet ennek elérésében?

– Teljes mértékben. Azt hisszük, hogy a hit csak az ember csendesebb pillanataiban van jelen, holott mindig velünk van, de idő kell ahhoz, hogy megéljük a befelé fordulást, hogy elérjük azt a pillanatot amikor megérezhetjük, hogy létezésünk egy sokkal nagyobb egységnek a része. Ez a többhöz tartozás érzete mozgat és hajt évtizedek óta.

Keresésem közben felismerhettem, hogy életünk valójában egy igazi adomány.

Mindaz, amiről éneklek, azok az örök tanulságaim, amelyeket szeretnék átadni másoknak is útravalóul.

– Akkor a frontemberi lét végül is egy nagy adok-kapok?

– Igen, egyfajta töltekezés. Az eddásságomból kifolyólag rengeteg csodában lehetett részem, sokat kaptam a közönségtől, az Edda tábortól. Eljött azonban az idő amikor felismertem, hogy ebből vissza is kell adnom. Ekkor jelent meg új fogalomként az életemben a Szolgálat. Úgy hiszem, hogy majdnem minden előadó életében eljön az a pillanat, amikor vissza kéne adnia abból „a sok jóból, amit addig kapott”.

A különböző sztárgyárak hiába ontják magukból a tehetségeket, gyorsan el is „használják” őket. Végül pedig üres kólásdobozként hajítják el őket.

Nem engedik a fiatalokat szárnyalni, nem kapnak elég időt arra, hogy felfedezhessék magukat, azt, hogy komoly értékek birtokába juthassanak. Kevesen érezhetik meg, hogy valóban jobb adni, mint kapni. Nekünk ebben kell segíteni. Ha megtanulnak az emberek igazán szeretni, akkor mindent elérhetnek. Talán ez az én sikeremnek is a titka. Én már az életemben a szolgálat szakaszát végzem: szolgálom a hitvilágomat, a nemzetemet, a teremtett életet.

– Mint minden pályának, ennek is vannak kihívásai. Milyen nehézségek akadhatnak ebben a szolgálattételben?

– Ennyi évtizeddel a színpadon az embernek fel kell ismernie és el kell fogadnia azt, hogy itt is vannak negatívumok. Amíg sikeres vagy és a „kötelezőt” mondod, addig nincs gond veled, megtapsol a világ.

Amikor egy énekes véleményt formál, és netalántán a konzervatív értékek mellett szól, akkor óhatatlanul nem fog mindenkinek tetszeni.

Megtanultam, hogy csak erős állásfoglalással és hittel szabad valami mögé állni. Ezért van az, hogy én teljes vállszélességgel a nagybetűs élet mellett állok. „Ne ölj!” a vezérszavam, a többit meg lehet beszélni, meg lehet oldani – vagy legalábbis marad rá esély.

Szeretem az életet: imádom a szerelmem csókját, a pohár bor ízét, – bár már jó ideje nem iszom alkoholt –, de nagyon szerettem a jó vörösborokat és a pálinkákat. Szeretem a fiaim mosolyát, az Edda-bulikat. Az eddásság lehetőség arra, hogy adhassunk és szerethessünk – ez a legfontosabb –, ez pedig minden nehézséget feledtet.

Tévedés, hogy az a fontos, hogy halálunkkor mit hagyunk magunk után. Az igazán lényeges az, hogy mi az, amit majd magunkkal viszünk: én már odaátra gyűjtök.

Félreértés ne essék: nem a halálra készülök, még sok dolgom van itt is, de már nem gyűjtök ellenségeket, már nem akarok senkit sem meggyőzni semmiről. Spórolok magammal, megengedhetem magamnak, hogy azzal beszélgetek, akivel akarok. Pontosan tudom, hogy minden kimondott szónak teremtő ereje van, ezt nagyon megtanultam: találkoznom „kellett” a rák nevű betegséggel is, azóta gondolattal, imával és zenével gyógyítom magamat. A zene csónak a lélekhez. Nekem ez a dolgom, hogy szóljak a lelkekhez, ezt adta a Jóisten. Ahogy mesteremtől A. J. Christiantól kaptam, továbbadom örök használatra: a Szeretet az egyetlen valóság.

Tóth Gábor

Címlapkép Tóth Gábor, Vasarnap.hu