Molnár Miklós atya: Szikla hit, érző szív
Szentatyánk személyében egy bátor nyitást tapasztalunk minden ember felé, de különös tekintettel figyel azokra, akik velünk nem értenek egyet. A sziklára épült Egyház képviselőjének nincs mitől félnie, amikor megszólít minden embert. Ahogyan Jézus annak idején minden elesett, vagy a társadalom által megvetett személyt is meg mert érinteni, együtt mert velük étkezni, közösséget mert velük vállalni, úgy Ferenc pápa sem fél attól, hogy valaki félreérti a közeledését a rászorulók felé. A küldetését teljesíti: elviszi az evangéliumot mindenkinek!
Sok mindent tanulhatunk Ferenc pápától, de számomra az egyik legfontosabb, hogy egy belső szabadsággal, igazi nyitottsággal fordul oda mindenkihez, aki nem ismer és nem ért minket. Mivel tudja, hogy Kinek hisz, élő kapcsolata van Istennel, így nincsen miért tartania attól, hogy a másként élők, gondolkodók hangját is meghallja. Ezt, sajnos sokan még a magukat kereszténynek vallók közül is félreértik! De ő nem fél attól, hogy bepiszkolja a kezét, amikor az elveszett bárány után kell menni. Szeretne mindenkit egybegyűjteni a Krisztus körüli közösségbe.
Magyarországi látogatása éppen a hivatások vasárnapjára esik. Ez az ünnep a Jó Pásztor vasárnapja, mely emlékeztet minket arra, hogy milyen fontos és micsoda méltósága van a papi hivatásnak. Sajnos, ma egyre kevesebbre becsüljük ezt a kitüntetett életutat! Egyfajta újabb jozefinizmus mételyezi meg a mai kor emberét, mintha csak a kétkezi munkának lenne értéke, de az imádságban eltöltött, Istennek szentelt élet nem adna semmit a társadalomnak, az emberiségnek. Ebben a korban igazi hősiességet igényel olykor, hogy valaki meg merje hallani és követni is merje Jézus hívó szavát. Pedig, ez az egyik legszebb hivatás és a legélhetőbb kapcsolat, mely az Istennek lefoglalt személy és a Teremtője között épül fel!
A Jó Pásztor földi helytartója arra bátorít minket, hogy ne féljünk követni azt az utat, melyet Krisztus mutatott nekünk. Az ideológiák, az ízlések, a gazdasági érdekek mind-mind elmúlnak majd. Egyedül Isten igéi, a Vele való kapcsolatunk nem múlik el nyomtalanul, és amit Benne vittünk végbe! Arra ösztökél minket Ferenc pápa, hogy ne a mulandót, hanem az örök értéket tartsuk szem előtt! „Krisztus a jövőnk”, ami egy részről a végső jövőnket, az örökéletet is jelenti, másfelől a földi életünket, a holnapot is. Egyedül annak van értelme, amit Krisztus szándéka szerint viszünk végbe!
Amikor Ferenc pápa megérkezett Magyarországra, és a Sándor palota előtt fogadták, a huszárok is jelen voltak. Felidéződött bennem, milyen szép, hogy annak idején Napóleon fogságából is az akkori pápát a magyar huszárok kísérték haza. (Megjegyzem, szombaton volt Sienai Szt. Katalin ünnepe is, aki egyrészről Avignonból hívta haza a pápát, másrészről Európa társvédőszentje.) A beszédében annyi szeretet, tapintat volt! Olyan dolgokat is mert felidézni, amit sokan kényesnek vélnének. Az elmúlt napokban többször eszembe jutott, milyen fájdalmas, hogy ha már ott van a Kossuth téren, jó lenne a trianoni emlékművet megmutatni neki, ahogy sok más országban is a nemzeti tragédiák helyszínén imádkoztak már szentatyák, de mi magyarok, talán még ezt sem kaphatjuk meg, a világpolitika miatt. Erre éppen ő említi meg beszédében az anyaországon kívüli magyarokat. Megrendítő, hogy együttérző szívvel, és mély felkészültséggel beszél nemzetünk sorsáról.
A Szent István Bazilikában az a különös élményem volt, habár sok ezren lehettünk jelen, hogy mégis annyira bensőséges volt a közelében lenni, hallgatni őt. Mintha, maga Jézus lenne jelen, ahogy a tanítványaival külön is leül, hogy megbeszélje, merre tovább! Egészen szívhez szólónak éreztem, hogy mennyire átérzi a papság küzdelmét, fáradtságát, jószándékait! Pedig, tudja, hogy hányan nem értik meg őt a papok közül sem, vagy hányan kritizálják, nem hallgatnak rá… Itt van a helyünk, Krisztus földi helytartója körül! Az egységért szólalt fel, mely egyedül képes értelmes úton tartani minket. Együtt kell tanúságot tennünk a világ előtt, arról a szeretetről, mellyel Isten szereti a világot. Világosan látja a probléma gyökerét és megoldását: elszakadtunk az imádságtól, kevés időt töltünk Istennel („a fáradtság középszerűvé tesz” – mondta), s éppen ezért a megoldás is a Forráshoz való visszatérést jelenti. Csak így lehet komolyan venni és megmenteni a világot.
Biztos vagyok benne, hogy a zárómise is még tartogat sok szépet! De ezek a napok, ajándékok Istentől. Egy idős ember fáradtságot nem kímélve, személyében hozta el nekünk az Úr szeretetét. A Szentatya szavai köteleznek minket, katolikusokat, és meghívnak minden embert arra, hogy csatlakozzon hozzánk, a Jézus körül összegyűlt közösséghez. (Micsoda jezsuita gondolat! Jézus társaságához hív meg minket…) Meghív, hogy végre tegyük azt, ami a dolgunk ezen a világon! Az aktuális hatalmi érdekek és célok helyett, az önző életút helyett, az önátadásra szólít föl. A papság, a Jó Pásztor vasárnapjának ünnepén, milyen jobb példát kívánhatnánk erre, minthogy ennek a szép hivatásnak, (melynek teljességét a pápa birtokolja,) az önátadásnak az életformáját mutassuk fel az embereknek! A legszebb hivatások egyike, hogy egészen Krisztusnak éljünk, a másik emberért áldozva az életünket, ahogy Ferenc pápa életének példáján látjuk!
A címlapképen az Árpád-házi Szent Erzsébet-templomban a budapesti Rózsák terén, ahol szegényekkel és menekültekkel találkozik 2023. április 29-én, háromnapos magyarországi apostoli látogatásának második napján. Fotó: Szennyes Krisztián/Vasarnap.hu
