Molnár Miklós atya: Az igaz Isten felragyogása III.

A kezdeti harmóniának, amit a Szentírás Paradicsomnak nevez, a bűnbeesés vet véget. Ennek következtében az ember már kívülről indokolja meg a bűneit: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem” (Ter 3,12). (Hasonlóan Éva is…) – Amiben rejtetten az is benne van, hogy végtére Isten tehet arról, hogy bűnbe estünk, hiszen Ő adta társnak azt, aki miatt ilyet követtünk el. – Mind a mai napig így van jelen a bűn logikája bennünk: mindenki más tehet arról, hogy rosszat követtünk el, csak mi nem vállaljuk a felelősséget. Emellett, mivel a bűn elsősorban a bizalom, vagy még inkább a kapcsolat ellen van, így azt, akiből származik minden, ami szent bennünk, eltorzítja előttünk. Ezért többé magunkat sem értjük meg igazán. Megsérült a kapcsolatunk önmagunkkal is.

A Biblia nem tárja fel a pontos eseménysort, ahogyan a bűnbeesés megtörténik. Talán nem is a mikéntje a fontos! Ennél lényegesebb dolgokra világít rá. Arra, hogy a bűnnel valami végérvényesen idegen is megszületett a világmindenségben. Idegen Istentől és idegen tőlünk, mégis, most már a sajátunk is. Ez a valami pedig beékelődik közénk, mint a valósága minden megcsalásnak két szerelmes között.

Milyen sokan megértenék, vagy akár helyeselnék is, ha egy házasságban ilyen elbukás történik, hogy végleg távolodjanak el egymástól a felek. Az emberi igazságérzet is azt követeli, hogy ezt akár meg se bocsássuk többé.

És van valami tragikus a bűn rombolásának végérvényességében! Az ellenségszeretet sokaknak azért akad meg a torkán, mert ha az a másik ilyenre képes volt velem szemben, akkor „honnan vehetném a naivitást, hogy úgy tekinthessek rá, mint aki nem is követte el, vagy legalább nem követheti el újra!?” – Isten esetében is jogosan mondanánk, hogy megérdemelnénk a büntetésünket. Ő mégis nem csak, hogy nem törődik bele abba, amit magunkkal tettünk, hanem átveszi a bűn terhét mitőlünk. Semmi jogalapunk nincs rá, hogy ezt elvárjuk tőle, vagy csak azt, hogy megbocsásson, de ő a végtelen szeretetét éppen ebben mutatja meg! A tőle idegent is (a bűnt) magára veszi Jézusban, hogy minket megszabadítson.

Tudom, van, aki azzal érvel a megbocsátás mellett, hogy ez nekünk is a javunkra válik — s ez igaz is —, de most egy pillanatra álljunk meg annak a nagyszerűségénél, hogy Isten nem ilyen egocentrikus! Ő nem csak magáért bocsájt meg, hogy könnyebb legyen neki, hanem értünk, mert nekünk van szükségünk a megbocsájtására. Micsoda szeretet lehet jelen Benne irántunk, hogy ilyen áldozatot kész hozni értünk!

Már említettem egy korábbi cikkben, hogy amikor bűnbe esik az emberiség, Isten „büntetése” valójában egy óvintézkedés: megakadályozza, hogy a Tőle való elszakadásunk örökérvényű legyen. Isten „ítéletének” indoklása így hangzik: „nehogy kinyújtsa a kezét, vegyen az élet fájáról is, egyen, és örökké éljen” (Ter 3,22). Persze van aki azt is mondhatná, hogy attól félt, hogy most már tényleg olyanok lesznek mint ő, hisz’ már tudnak jót és rosszat, meg még örök életük is lesz! De vajon nem felismerhető ebben az értelmezésben a kígyó szava: „tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten” (uott.)? A gonosz így akarja tálalni az Úr döntését, mégis, ha valaki annyira szeret minket, mint ő, aki szeretné, hogy hozzá hasonlóak legyünk, miért is lenne ilyen féltékeny? Nem, valójában nem kicsinyes viselkedés viszi rá Istent, hogy kizárjon a Paradicsomából, mint egy gyermek esetén lenne, aki megsértődve elveszi a játékait a másiktól! Hanem az ő végtelen szeretete és féltése, amely arra sarkallja, hogy értünk és helyettünk haljon meg a kereszten. Örökké élni tőle elszakadva nem lenne más, mint a kárhozat.

Amikor az Úr elfogadja, hogy az életünk része lett a bűn, vagyis a tőle idegen, akkor ezzel együtt nem fogadja el, hogy mi is elvesszünk!

Beindítja a „B tervet”, amit Jézusban és a Szentlélekben visz végbe. Amit az Atya kezdett a teremtésben, azt folytatja a Fiú: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem, hogy elvégezzem az ő művét.” (Jn 4,34) És amit Jézus helyreállított és újjáteremtett, azt a Szentlélek szenteli meg és teljesíti be: „Amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.” (Jn 16,13) A Szentháromság műve a teremtés és annak beteljesítése, vagyis a mi megistenülésünk.

Talán érzékeljük már azt a kontrasztot, ami a történelemben éppen úgy megmutatkozott, mint az egyéni életünkben!

Az Isten végtelen és túlcsorduló szeretetétől éppen a bűnünk vág el minket. Mi, pedig éppen Őt nem ismerjük fel, nem értjük meg. Így persze mi, akik Isten képére és hasonlatosságára lettünk teremtve, már kiismerhetetlenek leszünk a magunk számára, hiszen annyi mindent magunkra veszünk, ami eltér őtőle.

A következőkben azzal a konfliktussal kell foglalkoznunk, amely a megváltást szükségessé teszi! „Igaz kijelentés ez: ha meghalunk vele, majd élünk is vele; ha tűrünk vele, uralkodni is fogunk vele. Ha azonban megtagadjuk, ő is megtagad minket, de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg.” (2Tim 2,11-13) Isten ugyanis nem hasonlik meg önmagával. A megszabadulás a Krisztusban való azonosulás által megy végbe, amelynek eszköze és útja éppen a szentmise, keresztény életünk beteljesülése és eredete. Ezért is rendelkezik úgy Krisztus, mintegy utolsó kívánságként, hogy cselekedjünk mi is úgy, amint Ő tette az utolsó vacsorán. Mert a keresztáldozat és feltámadás műve az Eucharisztiában válik jelenvalóvá. De ez már a következő cikk témája lesz!

A címlapképen Albrecht Dürer: Ádám és Éva című alkotása látható. Forrás: Pixabay.com