Csak bejártam dolgozni

A Bethesda Gyermekkórház kórházlelkésze, Rideg Gyula vehette át huszonnyolc év szolgálat után az idei Dizseri-díjat. A laudációban szerteágazó szakmai tevékenységét és érdeklődési körét, a kollégái iránt tanúsított lelki és sokszor anyagi támogatását, valamint az intézményben zajló munka iránti elkötelezettségét is kiemelték. Számára mindez a hétköznapok természetes része, hiszen – saját bevallása szerint – nem tett semmi kiemelkedőt, egyszerűen csak bejárt dolgozni. Az ünnepelttel a Magyarországi Református Egyház hivatalos oldalán közölt interjút, melyből részleteket teszünk közzé.  

– Többször utalt 1995-re mint élete fordulópontjára. Mi az oka?

– A Baár–Madas Református Gimnázium vallástanáraként többedmagammal egyik napról a másikra utcára kerültem. Töprengtem és őrlődtem, mert attól tartottam, valószínűleg vége a lelkészi pályámnak. Melyik gyülekezet fog engem vállalni ezek után?

Váratlanul felhívott Dizseri Tamás, és elmondta, hogy a Bethesda-kórház lelkészt keres.

Jól ismertem Tamást, hiszen a Baár–Madasban ő indította el a diakóniafakultációt, és a diákokkal a Bethesdába jártunk gyakorlatra. Hívása a fuldoklónak dobott mentőöv volt. Új korszak, máig tartó izgalmas munka kezdődött el, és ez mindent megért. Ebben a kritikus időszakban a kórházi körülmények között út nyílt számomra az isteni gondviselésben: az orvosi egyetemen és a korábbi lelkészi szolgálatomban szerzett tapasztalataimat együtt tudtam kamatoztatni.

– Hogyan lesz valaki orvostanhallgatóból lelkész?

– Prózai a történetem. Első generációs értelmiségi vagyok a családomban. Szerettek a szüleim, mindent megadtak nekem, amit csak tudtak. Édesapám orvosnak készült, Budapesten járt református gimnáziumba, a mai Lónyay utcába. De nem fejezte be a középiskolát, mert a szülei nem tudták anyagilag támogatni, és a rendszer sem tartotta politikailag megbízhatónak. Édesanyám könyvelőként dolgozott, és közgazdaságtant próbált tanulni a munka mellett. Még emlékszem, kisgyerekkoromban anyukámmal az esti tagozat óráin ültem a mai Corvinus-egyetem épületének nagy előadójában, és a vásárcsarnokban vásárolt finom puszedlit eszegettem, ő pedig tanult. Felvettek az erős, versenyszellemű István-gimnáziumba. Onnan kiváló továbbtanulási lehetőség kínálkozott a mérnöki, a jogászi és az orvosi pályára. Tanáraim nem értékelték nagyra képességeimet, ezért megsértődtem és elhatároztam: bebizonyítom, hogy belőlem is lesz valaki. Látva az elért eredményeimet, a pedagógusok arra biztattak, hogy az orvosira jelentkezzem.

Akkor még nem tudtam, mit is jelent majd ez, hiszen a családunkban ismeretlen volt az orvoslás, amely kőkemény természettudomány. Rólam az egyetemen kiderült, humán beállítottságú vagyok. Miközben az élet értelmén és nagy kérdésein töprengtem, a csoporttársaim sebesen húztak el mellettem. Megtérésélményt éltem át, és pontosan

huszonhatszor néztem meg Franco Zeffirelli Napfivér, holdnővér című filmjét Assisi Szent Ferenc életéről.

Szerzetes akartam lenni, de rájöttem, hogy református szerzetes nem létezik. A Kálvin téri gyülekezetben az ifi oszlopos tagja lettem. A feleségemet, Ritoók Juditot is ott ismertem meg, együtt konfirmáltunk. Végül eldöntöttem, hogy befejezem a nyűglődést az orvosin, és a hit kérdéseivel kezdek foglalkozni, úgyhogy jelentkeztem a teológiára.

– Ott megtalálta a helyét?

– Nem azonnal, hiszen itt is gyökértelen voltam. Csupa lelkészgyerek vett körül, akik otthonosan mozogtak a pályán, előre látták a kijelölt utat. Ráadásul olyan tantárgyakkal is meg kellett birkóznom, mint a héber vagy az ógörög. Nehéz volt szétválasztanom és megértenem, hogy a képzés során mit is akarok elérni. Inkább a filológia vagy inkább a teológia irányába induljak? A rendszeres teológiával, etikával, amely révén a tudományos életre kapunk képzést, vagy a gyakorlati lelkészség irányába, amikor elsajátítjuk a temetési, keresztelési szertartásokat, az istentiszteletek rendjét? Vagy mélyüljek el a gyülekezetvezetésben, amelyhez hozzátartozik a könyvelés, a számlák intézése? Egy ideig nem láttam, hogyan távozom majd a kimeneti oldalon.

Tudományos irányba fordultam, Skóciában a középkori latin nyelvvel akartam foglalkozni. Megint közbeszólt a Gondviselés, és egy megüresedett kiskunhalasi segédlelkészi állásba helyeztek.

Az a gyakorlati év kifejezetten jót tett nekem. A jól felépített, népes gyülekezetben megismertem Nagy István és Mikesi Károly lelkipásztorokat. Felnéztem rájuk.

– A Bethesdában sokrétű munkát végez. Nem fut el a feladatok elől.

— A hőskorszakban érkeztem a Bethesdába. Mindent újra kellett szervezni, kitalálni, a feladatok egyre szerteágazóbbak lettek. Kórházlelkészként a legmobilisabbak közé tartoztam, hiszen az orvost, a nővért nem lehetett elszólítani a betegek ágya mellől. Kezdetben nem egészen háromszázan dolgoztunk itt, most hétszáznál is többen vagyunk.

Hihetetlen, de a kórházi dolgozók kitűzőjét a mai napig én készítem.

Fura, de humánpolitikailag kifejezetten jó, úgyhogy kértem, hadd maradjon ez a feladat nálam, ugyanis minden új belépővel találkozom már az első napon. Bejönnek hozzám, elbeszélgetünk, megismerem őket.

– Milyen érzés a Dizseri-díj kitüntetettjének lenni?

– Érdekes, amikor már ott voltam az ünnepségen, megnyugodtam. Körbenéztem, és megkönnyülten állapítottam meg, ezeket az embereket ismerem, a barátaim. Persze az is eszembe jutott, kik is kapták eddig a Dizseri-díjat. Intézményalapítók, szervezeti kultúrák megalkotói vagy olyanok, akik egy nehéz helyzetben valami egyedit alkottak. Például Kárpátalján árvaházat létesítettek.

Mit csináltam én? Bejártam dolgozni.

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás: Magyarországi Református Egyház

A címlapképen Rideg Gyula, a Bethesda Gyermekkórház kórházlelkésze látható a Dizseri-díjjal. Forrás: Bethesda Gyermekkórház